Búcsú

 Sziasztok! Hoztam egy kis szösszenetet Harry és Roxy utolsó napjairól. Remélem tetszik majd nektek valamennyire, bár egy kicsit szomorú lett.

Egy egész élet jutott nekünk, küzdelmekkel, fájdalommal, boldogsággal és szerelemmel. Én mégsem tudom azzal a gondolattal elhagyni e földet, hogy talán nem látlak viszont. Félek lehunyni a szemeimet esténként, olykor hosszú perceken keresztül csak nézlek mikor alszol, rettegek a gondolatától, hogy elveszíthetlek. Újra magam elé képzelem a fiatal korunkat. Barna göndör fürtjeidet, igéző smaragd szemeidet, dús, csókolni való  ajkaidat, huncut gödröcskéidet mosolyod lenyomataként. Szinte semmi nem változott azóta rajtad, kivéve őszes hajad, és az évek múlását jelző ráncokat. Nekem még most is oly gyönyörű vagy és tökéletes, mint húsz évesen. Ugyanaz a kedves, törődő ember maradtál, bár megkomolyodtál, ez csak csiszolt rajtad. Három gyermek, és négy unoka után is mosolyogsz, soha sem elégtelenkedsz, ami rettentően boldoggá tesz engem, sokáig azt hittem nem tudok neked annyit nyújtani amire neked szükséged lenne, te mégis azt bizonygattad, hogy én vagyok számodra az egyetlen, és legbecsesebb kincsed.

Felettünk eljárt az idő, annyi emléket, annyi szép percet őrzök idebent, én mégis attól félek, hogy mindez eltűnik mikor meghalunk. Mikor kimondtam az esküvőnkön az igent, úgy gondoltam, hogy örökké együtt leszünk, semmi és senki nem tud minket szétválasztani, most mégis a halál kapujában arra gondolok, mi lesz ha többé nem láthatlak, nem foghatom többé kezeidet, nem csókolhatom ajkaidat, mint eddig. Lehet paranoiás vagyok, de nem akarlak elveszíteni, nekem nem volt elég veled majdnem ötven év, én az örökké valóságot akarom. Tudd, hogy az évek nem fakítottak az érzelmeimen, én még mindig ugyanúgy szeretlek.

Mikor elolvastad ezt a pár sort, könnyezve fordultál felém, átöleltél és csak ennyit súgtál a fülembe: Én jobban szeretlek mint akkor.

Most fogom kezeid, nézem ahogy lassan lélegzel, tegnap láttam talán utoljára gyönyörű szemeidet. Az éjjel fájdalmaid voltak, a mellkasod szúrt és nem sokkal később összeestél. Hiába hívtam időben a mentőket, a karjaimba rogytál, láttam szemeidben a fájdalmat, ami még jobban megöregített téged, de a tekinteted a régi volt. Az én Harry-mé. Sírva néztelek, ahogy a fájdalom felemésztett téged, majd nem sokkal később elrabolt tőlem. Órák óta nem tértél magadhoz, az orvosok szerint nem is fogsz, azt mondták búcsúzzam el tőled, de én nem tudok. Amitől nagyon régóta féltem bekövetkezett, el kell, hogy engedjelek téged. Ha tudnám biztosra, hogy találkozunk még, sokkal könnyebb lenne. De kitudja, hogy láthatlak-e még? Talán ez az utolsó pillanatunk együtt, nem lesz mennyország ami várna minket, én mégis bízom abban, hogy ott találkozunk és újra együtt leszünk.

A kezeid még melegek voltak, szorongattam őket, mintha ez megakadályozhatta volna azt, hogy itt hagyj engem. Könnyeim arcodra csorogtak, csókjaimmal itattam fel őket, de te nem vetted észre, beszéltem hozzád, de nem válaszoltál. Kérlek, had halljam újra hangodat! Ne hagyj el!

Órákkal később a géped sípolni kezdett, tudtam mi történt. Csak néztelek összetörve, reményvesztetten ahogy az orvosok küzdöttek érted, de te feladtad, elhagytál. A sarokban állva sirattalak, lassított felvételként pörgött le minden előttem, az orvos rám nézett, és bólintott, hogy vége, búcsúzzak el. Odasiettem hozzád, kezeimet a tieidbe csúsztattam, lágy csókot leheltem hideg ajkaidra, majd éreztem ahogy engem is elnyel a sötétség, a fájdalom a szívemben megölt engem. Veled akartam menni.

Egyszer csak fényesség gyúlt, nem láttam semmit, teljesen elvakított. Majd hamarosan közeledett felém valaki. Te voltál az. Fiatal voltál és boldog. Mosolyogtál, felém nyújtottad kezed, amit elfogadtam. Akkor vettem észre, hogy én is fiatal vagyok, barna hajam az arcomba lógott, amit a fülem mögé helyeztél.

- Mennünk kell - mondtad, és a fény felé pillantottál.

- Örökké együtt leszünk? - kérdeztem.

- Örökké.

1 évesek lettünk

Sziasztok! Újra írok nektek, de most csak azért mert szeretném ha tudnátok, hogy pont egy éve kezdtem el ezt a blogot. Ma lettünk 1 évesek. Még egyszer megszeretném köszönni, hogy velem tartottatok. :) 

-Írj nekem-

Sziasztok! Huh de régen nem írtam ebbe a blogba, annyira hiányzik. :( DE nem is ezért írok nektek. Elsősorban azoknak üzennék akik nemrég kezdték el olvasni a történetet, nyugodtan írjatok nekem véleményt, nem harapok érte. 

Köszönöm, Szilvi.

ui: Itt az új blogom ha érdekel valakit, és nem nézett még be: Face the Sun

Új blog!

Sziasztok, új blogba kezdtem bele, ha érdekel valakit nézzen be. :) Katt

*

*

*

Face the Sun

Jack Hardly élete

Sziasztok, hoztam nektek egy plusz részt, ami Holman gyerekkorát és a későbbi életét öleli fel. Ha emlékeztek rá Holman igazi neve Hardly volt... Remélem elolvassátok a történetét, mert sok minden kiderül róla, miért lett olyan amilyen. Puszi. :)

ui: A kvíz kérdéseket is hamarosan hozom.

1980.November.05.

Szomorkás, hűvös nap volt. A tömeg megindult az előre kiásott sírhely felé. A menetet az ifjabbik Jack, és apja, az idősebb Jack Hardly vezette. A kis Jack megtörten, könnyes szemekkel kullogott édesanyja koporsója után.

A pletykás nyelvek azt beszélték, hogy a férj akasztotta fel a feleségét, de a nyomozás nem jutott ilyen eredményre, így akik ezt gondolták, kénytelenek voltak a család háta mögött terjeszteni ezt a hírt.

Az apa tekintetéből nem lehetett sok mindent leolvasni, semmi érzelem nem ült ki az arcára, meredten bámulta a koporsót ahogyan a mélybe eresztették. Persze a kisfiú keserves zokogásba kezdett, de édesapja nem vigasztalta meg, hiába tekintett Jack olyan fájdalmasan rá, nem ölelte meg, nem szólt hozzá. Úgy álltak egymás mellett mint két idegen.

A temetés után a távoli rokonok és a szomszédok részvétüket nyilvánították apjának és fiának, majd szétszéledtek, és mindenki haza indult. Egyedül Jack és apja ácsorogtak a földkupac felett, csendben emlékezett anyja dallamos hangjára a kisfiú, de az idősebbik Jack gondolatai sokkal bűnösebb gondolatok felé terelődtek.

- Édesapám, a mama visszajön még hozzánk? - tette fel könnyeivel küszködve a kérdést a fiú.

- Már meghalt, nincs az az Isten aki feltámassza - az apa érzelem mentesen ejtette ki a válaszát, majd hátat fordított a fiának és elindult a régi Rolls Royce autójuk felé.

1981.Augusztus.10.

London kertvárosa azon a nyári napon forró és szélcsendes volt, de az utcán játszó gyerekeket ez cseppet sem izgatta. Önfeledten nevetgéltek, és vízibombákkal dobálták egymást. Egy kisfiú üldögélt magában az út szélén. Ő volt a kis Jack. Messziről bámulta a társait, de nem mert közelebb menni hozzájuk, amióta meghalt az édesanyja magányos volt, barátai nem voltak, félénk természete miatt az is csoda volt, hogy ezen a napon kimerészkedett.

Egy idő után egy testesebb, idősebb fiú észrevette a vétlen Jacket, odarohant hozzá, és minden figyelmeztetés nélkül neki ment. A többi gyerek odasereglett, de nemhogy segítettek volna szegény fiúnak, ők is a nagy darab gyerek mellé álltak, csúfolni kezdték a kisfiút, majd mikor Jack megvédte magát, és megpróbálta gyenge testével ellökni a melákot, az bemosott neki egyet. Ájultan esett össze a kisfiú, de pillanatok múlva kinyitotta szemeit, az orrából dőlt a vér, de összeszedte valamennyire magát, és kitört a gonosz gyerekek gyűrűjéből és haza futott. Vissza sem nézett rájuk, szívében hatalmas harag gyúlt társai iránt, megfogadta, hogy ezek után soha nem lesz egy barátja sem, nem bízik majd meg senkiben, és gyűlölni fog minden gyereket.

De otthon sem várta jobb hangulat. Az apja, amióta meghalt Mrs Hardly nem vezette a háztartást, ha valaki néha-néha összepakolt és elmosogatott az a kis Jack volt, nem bírta már nézni, ahogy az egész lakást ellepi a kosz és a mosatlan. Apja szinte minden ingóságukat eladta, és a pénzt piákra, rossz életű nőkre költötte. Jack kinőtt ruhákban járt iskolába, enni sem kapott rendesen, gyenge volt, ezért sem tudta megvédeni magát soha ha az apjának éppen veréshez volt kedve.

1982.Karácsony

A kopár fa alatt semmi sem várta Jacket. Sőt, az is nagy csoda volt, hogy fenyőfa állt a nappaliban. Persze ez sem az apuka érdeme volt, hanem a fiáé, aki próbált a szegénység és a folyamatos bántalmazások ellenére szeretett teljes hangulatot varázsolni a lelakott házba, mindössze 12 évesen.

Jack este korgó gyomorral tért nyugovóra, kisírt szemekkel édesanyjához imádkozott. Borzasztóan hiányzott neki az anyai szeretet, a gondoskodás, amit apjától szinte soha nem kapott meg. Csak pofonokkal ajándékozta meg az iszákos apja, ha nem végezte el a házimunkát az idősebbik Jack szíjjal, vagy olykor a vasaló zsinórjával verte el szegény Jacket.

A kisfiú imádkozását az apja zavarta meg, aki részegen állított be a szobájába. Kicsapta az ajtót, mire a fiú rémülten az orráig felhúzta a takaróját.

- Kisfiam - szólt ittasan Hardly, leült az ágy szélére, egyik kezét a paplanra helyezte és leakarta húzni a remegő fiúról, de Jack úgy szorította mintha az élete múlna rajta. - Nem fog fájni - suttogta újra a fiának.

- Megakarsz verni? - Jack ijedten tekintett apjára.

- Mondtam, hogy nem fog fájni! - apja már dühösen ejtette ki a szavakat és lerántotta a takarót a fiatal fiúról.

Megragadta a vékonyka testet és kapálódzása ellenére hasra fordította. A pizsamát leszaggatta a kis Jackről, majd a saját nadrágjától is megszabadult. Ez volt az első este, hogy a kisfiút megerőszakolta az apja.

1988.Június.30.

Jack diadalittasan tekintett a ficánkoló testre, ami a padlás gerendáján lógott. A haldokló apja nézett rá bevérzett szemekkel, de egy idő után a tekintete üvegessé vált, és teste megmeredten, ide-oda himbálózott a vastag kötélen, ami a nyakára volt tekerve.

- Mondtam, hogy megdöglesz! - szólt egy utolsó mondatot a halott apja felé, majd lesétált a padlásról.

Bőröndje már a szobájában várta, kivette apja pénztárcájából az összes pénzt, és kilépett abból a házból, ami szinte az egész életét megkeserítette, maga mögött akarta hagyni az évekig tartó bántalmazások és erőszakolások emlékét. Azt hitte elfelejti majd, de egész élete során a szemei előtt lebegett mit tett vele az apja, hiába könyörgött neki számtalanszor, szavai csak süket fülekre találtak.

Vidéken húzta meg magát, ahol elvégzett egy rendőr iskolát, majd újra visszatért Londonba, ahol évek múlva már a titkos szolgálatnál dolgozott. Sokáig nem volt gond a viselkedésével, de egy idő elteltével bekattant, talán akkor mikor elhagyta az egyetlen nő akibe halálosan szerelmes volt. A munkáját nem végezte el rendesen, a kollégáival is rendszeresen vitázott, majd rossz társaságba keveredett, ahol rávették a korrupcióra. Bűnözőknek kémkedett.

1997.Március.19.

- Segítened kell! Azok az átkozottak rájöttek, hogy segítek nektek! - Jack szinte könyörgött a maffia főnöknek. Tudta, hogy a börtönben nem éppen bánnak királyként a rendőrökkel, ezért is akart mindenképpen eltűnni az országból, de ehhez segítségre volt szüksége.

- Az országból nem tudlak most kijuttatni, de a név változtatásban segíthetek, vannak embereim akik hamis személyit tudnak szerezni - a főnök felállt, Jack háta mögött megállt, vállaira helyezte a kezeit, és belemart a remegő férfiba. - Ha megkaptad a személyit, ajánlom, hogy soha többé ne kerülj a szemem elé. Most segítek neked, mert te is sok infót adtál. De ennyi, innentől kezdve ne számíts rám! - mire a mondókája végéig ért, Jack már vöröslött a fájdalomtól.

- Úgy lesz - mondta halkan.

Jack Hardly ezek után Jack Holman néven futott tovább, bűnöző ismerősei lévén, meghúzta magát egy-egynél. De állandó lakhelyre volt szüksége, ezután jelentkezett hamis bizonyítvánnyal a Leominsterhez közeli árvaházba, mint igazgató. Az állást rögtön meg is kapta, majd belekezdett a gyerekek bántalmazásába. Nem érdekelte semmi és senki, a régi emlékek a felszínre törtek, szinte beleőrült abba, ha egy gyereket mosolyogni látott, egy célja volt csak: tönkre tenni minden gyerek életét, mert neki sem volt gyerekkora, ezért szenvedjenek ők is.

Epilógus

 Sziasztok! Huh... nem is tudom hol kezdjem. Annyi mindent mondanék, de valahogy nem jönnek a szavak. Szóval... összeszedem magam. Először is KÖSZÖNÖM. Köszönöm, hogy ilyen sokan velem voltatok, hihetetlen, hogy 225 olvasót vonzott ez a szerény kis blog. Hálás vagyok mindenkinek aki egyszer is az oldalra kattintott, de főleg azoknak akik mindvégig kitartottak mellettem, Roxyék mellett. Köszönöm a rengeteg kommentet amivel megajándékoztatok. Köszönöm azoknak is akik út közben elhagytak, de a legjobban azoknak, akik bíztak bennem és végig 'fogták' a kezem. Biztosan merem állítani, hogy ez a legjobb olvasói közösség, örülök, hogy ennyi embert megtudtam mozgatni... agyilag.  Soha nem hittem volna, hogy amit én építgetek alakítgatok, ilyen sikeres lehet. Nekem sikeres, lehet másnak még ez is kevés lenne, de én büszke vagyok rá, büszke vagyok rátok, mert ti az én olvasóim vagytok, miattatok ért minden egyes rész után akkora öröm, mindig vigyorogva, olykor sírva olvastam a gyönyörűbbnél gyönyörűbb kommenteket. Tudom, hogy sokótok szívébe belopta magát Roxy és Harry története,de elhihetitek, hogy az enyémbe a legjobban, ők az én gyermekeim. Fáj őket most magukra hagynom, de úgy ahogy a ti szívetekben élni fog, úgy az enyémben is. Készítettem még egy borító képet, nekem nagyon tetszik. Még egyszer köszönöm, és fogadjátok sok szeretettel ezt a rövid, befejező epilógust.

UI: Nem tudom, hogy lesz-e még blogom, ötleteim vannak, de nem tudom biztosan, hogy belemerjek-e vágni. De amint biztosat tudok, értesítelek benneteket itt és a csoportban is. A videót ne felejtsétek el megnézni ami a rész végén van.

Ölel titeket: Szilvi. 

 ***

 "Másokkal megosztva a boldogság megsokszorozódik, anélkül, hogy ezzel az eredeti forrás vesztene belőle. A boldogság egyike azoknak a ritka kincseknek, amelyek szaporodnak, ha mások­kal megosztjuk."

Négy év. Ennyi idő telt el amióta kikerültem a kórházból. Rengeteg idő, mégis oly kevés ha azzal az emberrel lehetsz akit szeretsz. Szinte minden szabad percünket együtt töltöttük, ma még sem fekszik mellettem, jobban mondva már 1 hete nem. Én és Liam apáéknál töltöttük az elmúlt egy hetet, és hogy miért? Ma lesz megtartva a hivatalos esküvőnk Harry-vel. Karenék ragaszkodtak hozzá, hogy a család jelenlétében is megtartsuk, végre rávettek minket, így újra kimondjuk a boldogító igent.

A nap szikrázóan szórta ránk forró sugarait, pedig még csak tavasz volt. Beültem Karen mellé a fehér limuzinba, de előtte gondosan eligazgattuk a ruhámat. Három méteres fátylat terítettek rám, amire nagyon kellett vigyáznom, még az édesanyámé volt sok-sok évvel ezelőtt. Ennyi maradt meg tőle. Tudtam, hogy lélekben velem van, mégis fájt, hogy nem lehet mellettem egy ilyen napon. Karen-t nagyon szeretem, és nagyon jó ember, de ő nem az édesanyám.

Karen látta, hogy elgondolkozom, biztatásként megfogta a kezem és rám mosolygott. Nem izgultam még, viszont egy dolog miatt nagyon aggódtam, valamit nem mondtam el Harrynek. Mivel az elmúlt egy hetet külön töltöttük, nem tudtam vele négy szemközt beszélni, így az a fontos dolog amiről tudnia kellene, el lett halasztva. De majd ma...

Kiszálltam a hatalmas autóból, a térdeim remegni kezdtek ahogy az óriási templom ajtót fürkésztem. Vörös szőnyeget terítettek le egészen az oltárig, bent már várt Harry és a násznép. Kezdtem félni, hányingerem is támadt, de betudtam az idegeskedésnek, vagy talán más okozta?

- Jól vagy, Kincsem? - kérdezte apa mosolyogva ahogy mellém lépett, és kezembe nyomta a fehér rózsákkal díszített csokromat.

- Pe-persze, csak egy kicsit izgulok. Tudod, nem szeretem a tömeget - ajkaimat összepréseltem, hogy ne kelljen többet beszélnem.

- Bent várlak titeket - simította meg a vállam Karen, majd sietve eltűnt a bejárat mögött.

- Készen állsz? - apa belém karolt, még mindig mosolygott rám, de ezúttal büszkeséget véltem felfedezni az arcán.

- Igen, mehetünk - megerőltettem magam, a hányingeremen is felülkerekedtem, majd elindultunk a szőnyegen.

Amint beléptünk a több száz éves, falfestményekkel tarkított épületbe, a szívem megremegett a felcsendülő nászindulót hallva. Csellósok húzták a szokásos dallamokat. Gyönyörű volt. Apám oldalán lépkedtem a zene ritmusára. Ahogy körbe néztem a hatalmas termen, megpillantottam a fiúkat, és megannyi régi ismerőst. De akiről nem tudtam levenni a szememet, az Harry volt. Fekete öltönyében, tökéletesen beállított hajjal feszített az oltár előtt. Mégis láttam a testtartásán, hogy ő is izgul. Tördelte a kezeit, ami egy kicsit megmosolyogtatott a fátyol alatt. Ezzel is próbáltam az én izgalmamat elűzni.

Apám átadott Harrynek, a szeretett fiú, aki immáron érett férfi volt, lágyan megfogta a kezemet, egy pillanatra összekulcsolta azokat és rám mosolygott. Ennél szebb pillanatot életemben elképzelni nem tudtam volna. Szeretem őt, és ezt bárhol, bárkinek kikiáltottam volna. 

A szertartás gond nélkül lezajlott, Harry alig várta, hogy felhajtsa a fátylat, szenvedélyes csókot nyomott kiéhezett ajkaimra, talán túl szenvedélyeset is, a pap krákogására hagytuk abba, bocsánat kérően pillantottam rá. A tömeg éljenzésbe tört ki, Harry felkapott és többször megpördült velem a levegőben. Nem nagyon hiányozna ha elejtene... pont most.

- Figyelj édesem... héé figyelj rám! - szóltam rá miután lerakott, de ő másokkal volt elfoglalva, fogadta a gratulációkat, amiket persze nekem is intéztek, de nem tudtam tovább várni. - Harry, terhes vagyok! - mondtam kicsit túlkiabálva a tömeget, így szerencsésen mindenki meghallotta. Persze ez már Harry füleit sem kerülte el. Óvatosan emeltem rá a tekintetem, a templomban síri csend lett, mindenki minket figyelt. Szemeiből nem tudtam semmit kiolvasni, egy lépést felém tett, jobb kezét óvatosan a csípőmre kulcsolta, ajkait hirtelen az enyémekre nyomta. Újból megcsókolt, közben éreztem ahogy vigyorog, a násznép újból éljenzett és tapsoltak.

- Apa leszek, gyerekek! - Harry ordítva közölte mindenkivel a hírt.

Néhány hónappal később megszülettek az ikreink. Igen... ikrek. Két gyönyörű gyermeket hordtam a szívem alatt. A kislányomat az édesanyámról neveztük el Amandának, míg a három perccel később született fiúnkat az apja után Harry Edwardnak. Mindkét babának barna, göndör fürtjei voltak a születésekor, akárcsak az apjuknak. A szeretetem nem oszlott meg, olyan nincs, hogy egy ember szeretete szétosztódik, én esetemben három felé. Ha lehet mondanom a bennem lévő szeretet a háromszorása dagadt, akármikor rájuk néztem. Végre egy család volt körülöttem, az én saját családom.

Azt hiszem, nem kaphat egy ember nagyobb ajándékot, minthogy egy gyermekkel ajándékozza meg a sors. Én kettőt is kaptam és egy tökéletes férjet, ráadásul a legszerethetőbb családot is magaménak tudhatom. Úgy érzem nincs szükségem már semmire, mindenem meg van amire vágytam. Egyetlen heg maradt ami a múltamra emlékeztet. A műtét miatt a mellkasomon éktelenkedő heg. De egy percig nem bánom, mert ez is emlékeztet arra, hogy az élet mulandó. Ki kell használni minden egyes percet, hogy szerethessünk. Soha nem szabad úgy ott hagyni azt akit szeretünk, hogy haragszunk rá, egy pillanat alatt történhet valami ami megváltoztathatja a jövőt, és akkor már késő lesz, nem mondhatjuk neki, hogy sajnáljuk, mert mindenünk ami volt, egy perc alatt az enyészeté lehet.

Ezért is élek meg minden pillanatot Harryvel. Egy percet nem szeretnék elfecsérelni arra, hogy haragszom. Minden embernek meg kéne tapasztalnia az igaz szerelem érzését, én azok közé a szerencsések közé tartozom akik megélhetik ezt. Az élet adott még egy esélyt, ő is tudja, hogy mi összetartozunk... egy örökkévalóságig.

30.Rész -Valóság-

Sziasztok, megérkezett az utolsó rész. Őszinte leszek, nekem egyáltalán nem tetszik, nem ilyenre terveztem. Sajnálom ha csalódást okozom nektek. Mégis reménykedem benne, hogy valamennyire tetszeni fog nektek. És abban is bízom, hogy a történet vége is elnyeri a tetszéseteket. :) Az epilógus a napokban érkezik, ahol végérvényesen elbúcsúzom a blogtól. Jó olvasást. :)

 "Nem lesz könnyű, iszonyú nehéz lesz. Minden nap meg kell küzdenünk, de én erre vágyom, mert akarlak téged mindenestül, örökre, együtt, minden nap."

Félelem. Ez az egy dolog uralkodott bennem mielőtt megpróbáltam volna kinyitni a szemeimet. Csak egy kicsit akartam még magamban lenni, csak egy kicsit úgy, hogy nem nézek Holmanra. De az ő hangja helyett újból valaki másét hallottam meg, egyre jobban letisztultak az érzékeim. Szuszogás és egyenletes csipogás is társult a folyamatos szólongatáshoz. Még jobban összezártam a szemeimet, de ő ezek ellenére sem tűnt el, sőt még jobban szorította a kezemet, amit csak akkor éreztem meg. Pár pillanatig még lehunyva tartottam a szemeimet, majd összeszedtem minden bátorságomat és lassan kinyitottam azokat. A hirtelen jött fény bántotta a retináimat, hunyorítottam az előttem homályosan kirajzolódott alakra. Egyik kezével arcomon simított végig, újból izgatottan szólt hozzám. Harry volt az.

- Ébredj szerelmem! Végre felkeltél, én mondtam, hogy így lesz, én hittem benned! - percekkel ezelőtt hallottam a hangját, de az olyan távolinak tűnt, mintha meg sem történt volna, álom szerűnek. A mostani viszont olyan valóságos volt.

Bátrabban nyitogattam a szemeimet, fölém hajolt, szinte egészen az arcomba, orromat csiklandozták kósza tincsei. Ahogy lélegeztem, magamba szippantottam kellemes illatát. Még mindig nem láttam tisztán őt, de nem érdekelt. Kezeimet óvatosan felemeltem és megtapogattam őt, hátától egészen arcáig siklottak az ujjaim. Ő volt az, biztos voltam benne. Ujjaimat hajába vezettem, gyengéden tolni kezdtem magam felé a fejét, érezni akartam őt. Nem kellett erőlködnöm, lassan de magabiztosan csapott le ajkaimra, mint éhes sas az áldozatára. Éreztem benne a hiányt, a féltést, a szerelmet. Tényleg nem álom volt.

Elváltunk egymástól, szemeimet erőlködve próbáltam arra késztetni, hogy lássanak. Egyre jobban tisztulni kezdett előttem alakja, először égnek meredő haja rajzolódott ki, majd arcának vonásai, végül smaragd szemei, amik csak engem kémleltem.

- Harry, mi-mi történt? - szóltam akadozva. - Hol vagyok?

Lágyan elmosolyodott, kezemet ismét megszorította.

- Kórházban. Emlékszel mikor a reptéren a karjaimban estél össze? - bólintottam, majd folytatta. - Azután kómába estél, közben megműtöttek... új szíved van, Roxy.

- Kómába? Új szív? - ideges lettem, örülnöm kellett volna, de valami nem hagyott nyugodni, az ablakra tévedt a tekintetem, odakint fehér volt minden, tél volt. - Mennyi ideig voltam kómában? - kérdeztem óvatosan, bár tudtam a választ, nyár volt mikor a reptéren összeestem.

- Több mint fél évig... de ne aggódj, már minden rendben van veled. Nem vagy beteg, többé már nem!

Szóval az egész álom volt, ezek szerint a halálom, a temetés, Holman visszatérése, Rose és Jane sem voltak igaziak. Minden a képzeletem szülötte volt.

Próbáltam felülni az ágyon, de még nehézkesen ment. Gyengének éreztem magam, erőm még nem volt a régi.

- Még feküdnöd kell, a műtét csupán 3 hónapja volt. Basszus az orvosoknak is szólnom kell, egy perc szerelmem, rögtön vissza jövök - izgatottan rohant ki a szobából, amíg vártam rá, egy nővér sietett be hozzám, de alig hittem a szememnek mikor megláttam, hogy ki az.

- Jane nővér vagyok, nagyon örülök, hogy végre felébredt - mellém sétált, de én köpni nyelni nem tudtam meglepettségemben. Jane? Ez komoly? Ellenőrizte a mellettem lévő gépeket és mosolyogva helyet cserélt az orvosokkal akik éppen akkor szállingóztak be hozzám.

Miután az orvosok megvizsgáltak, vért vettek, két óra múlva már újból a szobámban lehettem. De már nem csak Harry várt rám ott. Mindenki ott volt aki számított. Apáék, Liam, és  a fiúk is. Csodálatos érzés volt őket viszont látni. Mindenki óvatosan megölelgetett engem, persze Karen sírva fakadt már akkor mikor meglátott. Liammel hosszan öleltük egymást.

- Nagyon szeretlek - suttogtam a fülébe.

- Én is, Roxy.

Az orvosok nem engedték, hogy sokáig velem legyenek, féltettek a fertőzésektől, ezért mindenki steril szerelésben léphetett a közelembe. Egyedül Harry volt az, akinek nem kellett viselnie, mint utóbb kiderült, ő egy percig sem volt tőlem távol. Fél éven keresztül virrasztott minden éjjel az ágyam mellett. Ő a legcsodálatosabb ember a világon.

- Ki ez a Jane? - kérdeztem tőle, miután mindenki elhagyta a szobámat.

- Egy tanuló nővérke - rántotta meg a vállait.

- Fura nekem.

- Ne is mondd, egyfolytában próbálkozott, de nem adtam be a derekam - húzta ki magát büszkén.

- Áh - na tessék, hát ezért volt az álmomban is ilyen kígyó.

- De ne is beszéljünk róla, csak az számít, hogy felébredtél, és végre együtt lehetünk - kezei közé fogta az arcom. - Néha, egy pillanatig eszembe jutott mi lenne ha elveszítenélek. Szörnyű volt. Csak feküdtél, eleinte mesterségesen tartottak életben, akkor volt a legrosszabb. De aztán jött a hívás, hogy megműtenek, az volt a legcsodálatosabb nap az elmúlt félévben. Azt hittük felébredsz utána, akkor is nagyon szomorú voltam, de nem adtam fel. Folyamatosan beszéltem hozzád, hogy tudd, hogy melletted vagyok. Képzeld néha még Niall is bejött, hogy szórakoztasson téged, énekelt és mesélt neked a mindennapjaikról - nevette el magát.

- Niall? - lepődtem meg. Hirtelen eszembe ötlött, mi miért történt, ezek szerint Niall azért volt segítségemre az álmomban, mert sűrűn bejárt hozzám. Jane volt a gaz csábító. Ronald a valóságban is létezett, sajnos az ő halála nem volt valótlan. Mr Holman ölte meg. De ki volt Rose? Róla nem tudok semmit. - Nem ismersz egy Rose nevű lányt?

Harry szemei tágra nyíltak, láttam rajta, hogy tud valamit. - De, tudom ki volt - hajtotta le a fejét, egyre kíváncsibbá tett.

- Ki?

- Ő volt a donorod. Tőle kaptad a szíved.

Minden értelmet nyert a fejemben, mindenki aki szerepelt az álmaimban valóságos személy volt. Rose-tól kaptam a szívem. Tőle kaptam új esélyt az életre.

- Mi történt vele? - könnyeimmel küszködve tettem fel a kérdést.

- Szegény lányt elütötte egy busz, pár napig még élt, de agy halottá nyilvánították, így a szülei arra jutottak, hogy felajánlják a szerveit. Így kaptad meg te a szívét. De a vezetéknevét nem tudjuk, ezeket sem szabadna tudnunk - Harry mellém préselte magát, átölelt védelmezően, a pulcsijába temettem az arcom és sírtam.

Sírtam Rose-ért. Neki köszönhetem azt, hogy Harry mellett lehetek, neki köszönhetem azt, hogy újra egészséges lehetek. Gyászoltam őt, magamban pedig egy szót mormoltam folyamatosan: Köszönöm.

- Harry, szeretlek - motyogtam sírva, közben pulcsiját szorongattam, többé nem akartam őt elveszíteni.

- Én is nagyon szeretlek - állát a fejemhez nyomta és ő is úgy szorított magához mintha az lenne életünk utolsó ölelése. De végre ez nem így volt, ez volt a legelső ölelésünk az új életem kezdetén.

Tudtam mit élt át, az álmaimban én is átéltem ezeket az érzéseket. Azt hittem elveszítem őt. Az álmaimban lévő boldogságom amiatt, hogy vele lehetek szellemként, semmiség volt ahhoz képest, amit akkor éreztem mikor a karjaiban lehettem a valóságban. Az érzelmeim százszorosai voltak. Az újonnan kapott szívem kiakart ugrani a helyéről, dörömbölt akárcsak egy kolomp, de már nem a betegségtől. A szerelemtől volt oly hangos, üvölteni akarta azt, hogy ez a fiú csak az övé, senki másé.

*

Másnap korán reggel Liam látogatott meg legelsőként. Harry éppen reggelizni ment, de nem sokáig volt távol, hamar visszatért.

- Elmondjuk neki? - mosolyogtam Harryre, aki nem vette a lapot.

- Mit?

- Tudod, megegyeztünk ha meggyógyulok mindenkinek elmondjuk - láttam Harryn, hogy leesett neki.

- Hmm, hát... talán nem lenne jó ötlet.

- Mit kell elmondanotok? - vágott közbe Liam.

- Harry felesége vagyok - hadartam.

- Mi? Mikor és hogyan? - Liam szemei megnagyobbodtak a döbbenettől, majd Harry felé fordult, aki próbált nagyon kicsinek látszani. De nem sikerült neki.

Liam felállt, Harry szintén, az ajtó felé közeledett apró léptekkel, de Liam nem hagyta annyiban, utána sietett. Harry kivágta az ajtót és futni kezdett. Liam ordítása töltötte be a Kórház folyosóit.

- Mit csináltál? - zengte dühösen.

Sokáig kergették egymást, de végül fél óra múlva csak visszatértek, lihegve. Nem látszott rajtuk, hogy mérgesek lennének egymásra, nevetgélve ültek le az ágyam szélére.

- Ez nem jelenti azt, hogy elfelejtem, hogy kihagytatok ebből, csak nem szeretném ha kivágnának minket a kórházból - kezdte Liam.

- Ami azt illeti, de, kivágnak - nevettem. - Az orvosom az imént járt nálam, azt mondta 1 hét múlva haza mehetek, az eredményeim kiválóak.

Mind a ketten a nyakamba borultak, együtt örülhettünk végre. Harry-vel összeakadt a tekintetünk, és kacsintott rám egyet, némán eltátogott egy szeretleket és csak vigyorgott.

Hónapokig álomvilágban éltem. Szó szerint. Azt hittem elveszítettem magam körül mindent. Már felkészültem a legrosszabbra, de mindez csak álom volt, egy rossz álom. A valóság az, hogy élek, és együtt lehetek azokkal az emberekkel akiket szeretek, betegség és Holman nélkül. Három és fél éve szöktem meg az árvaházból, ez idő alatt ért megannyi rossz és jó is. Talán ennyi dolog egy egész emberöltőnyi idő alatt nem  történik senkivel. Én mégis felálltam ezek ellenére, nem hagyom, hogy bármi és bárki a boldogságom útjába álljon. Úgy hagyom el ezt a kórházat, hogy nem nézek vissza többé. Harry oldalán új életet kezdek. Új életet... boldogan... vele.

29.Rész -Érted jöttem-

Sziasztok. Meghoztam nektek a 29.részt. Ez az utolsó előtti, már tényleg nincs sok hátra, egyetlen rész és egy epilógus, és vége. :( Várom a visszajelzéseiteket, nagyon fontos nekem, főleg most. Jó olvasást.

ui: A zene amit linkeltem nektek, a blog zenéje, ha láttátok a trailert, azt hiszem nem kell bemutatni, nekem ez a zene egybeforrt a bloggal. Akármikor hallom, Roxyék jutnak eszembe.

 "A szerelem nem ismeri saját mélységét, amíg az elválás órája nem ütött."

Az élet kiszámíthatatlan. Soha nem tudhatod mikor tartogat számodra jót, vagy rosszat. Bármelyik pillanatban meggazdagodhatsz egyetlen lottó szelvény segítségével, vagy éppen egy pillanat alatt zuhanhatsz a mélybe. E kettőben közös a pillanat, egy apró másodperc ami olykor boldoggá tesz, olykor pedig porrá zúz. Én egyik érzést sem tudom megélni igazán. Boldog lehetnék amiért Harry lát engem, mégis beárnyékolja a tudat, hogy csak egy szellem vagyok. Viszont bánatra sincs okom, mert vele lehetek. Szörnyű azzal a tudattal velük lennem, hogy hamarosan el kell őket hagynom. De ha a boldogságukra gondolok, megéri magam feláldozni. Ha az életüket szebbé tehetem, egy percig nem bánom majd, hogy eladtam a lelkem az ördögnek.

Több mint fél év telt el a halálom óta. Elérkezett a karácsony. Emlékszem tavaly a szüleimnél töltöttük Liammel az ünnepeket, a szilvesztert pedig együtt a fiúkkal, azon az estén rabolt el Holman, ott kezdődött el minden. Tragédiák sorozata, és életem legszebb emlékei is ide köthetőek. De ez a nap már más volt, minden szempontból. Holmantól már nem kellett félniük, de ami a legrosszabb, én nem ünnepelhettem velük. Hiába voltam a közelükben, mégsem éreztem úgy, hogy velük lennék. Senki nem nézett rám Niallon és Harryn kívül, de őket sem érinthettem meg, ami nagyon hiányzott, mikor az ajándékokat bontották ki megölelték egymást, amit velem nem tehettek meg. Niall néha próbált velem beszélgetni, de nem foglalkozhatott egész este velem. Harry sűrűn a tükörbe nézett, amit a nappalijában is felállíttatott, még mindig nagyon félt, hogy egyszer csak eltűnök. Ha tudná, hogy ez hamarosan bekövetkezik...

Jó volt látni Harryt kicsit felszabadultabbnak, az utóbbi időben mindig csak szomorú volt, de amióta együtt álmodunk, minden megváltozott. Mintha kicserélték volna. Éppen őt néztem, mikor a szemem sarkából mozgolódást vettem észre. Nem láttam mi az, mégis egy félelmetes érzés kúszott belém. A gyanúm pillanatokkal később beigazolódott. Holman közeledett felém, vigyorgott. Nem tudtam mitévő legyek, csak ordítani tudtam.

- Niall! - a fiú ránk kapta a tekintetét, de szegény nem sok mindent tudott tenni.

Holmant semmi nem állíthatta meg. Félelmetes alakja felém tornyosult, nem éreztem mást, csak hideget. Egyedül Niall vette észre mi történik a szobában, megkövülten bámult engem és Holmant.

- Érted jöttem - suttogta mély reszelős hangján.

- De-de még nem járt le az időm - dadogtam félelmemben, mire elnevette magát.

- Tudod kicsi Roxy, az ördögben nem bízhatsz - nevetése egyre erősödött, hátráltam tőle, de felesleges volt, erős karjával megragadott és húzott magával.

- Ne vigye el! - Niall ordítva közeledett felénk, a többiek ijedten kapták rá a tekintetüket, és kérdezgették, hogy mi baja van, de nem válaszolt,  megállt előttünk, és értetlenül bámulni kezdett engem. - Mi ez az egész?

- Vele kell mennem Niall - szemeim megteltek könnyekkel ahogy rá, majd Harryre pillantottam, aki csak engem látott a tükörben.

- Mi az, nem mesélted el ezeknek? - vigyorgott Holman mellettem, kérdésére megráztam a fejem.

- Mit kellett volna elmesélnie? - kérdezte óvatosan a szőkeség.

- Mi történik? - kérdezte izgatottan Harry. Niall felemelte a kezét, hogy hallgasson.

- Adjon egy órát, egyetlen órát, hogy elköszönhessek tőlük, kérem - hangom esdeklő volt, térdre rogytam Holman előtt.

- Elköszönni? Roxy, mondd el végre mi ez az egész! - az ír fiú kétségbeesve állt előttünk.

- Egy órát! - kértem újra. Holman megforgatta a szemeit és elengedett.

- Rendben, ennyit még kibírok, fogjuk fel úgy, mint utolsó kívánságot - nevetett, majd eltűnt, mintha ott sem lett volna.

A földön összeroskadva sírtam. Harry látta ezt a tükörből, és mellém rohant, próbált volna megölelni, vagy csak hozzám érni, de kétségbeesett kapálózása utánam nem járt sikerrel.

- Valaki elmondaná végre mi folyik itt?! - nem tudtam szerelmemre pillantani, hisz tudtam, hogy nem sokára el kell hagynom őt.

- Niall, egyezséget kötöttem Holmannal, megígérte, hogy nem bánt titeket ha vele megyek. A baleset is az ő bűne, ha nem adom neki a lelkem, életetek végégig bántott volna titeket! Muszáj volt! - hadartam gyorsan, könnyes szemekkel Niallra nézve.

- Képes voltál erre? Miattunk? - a szőke fiú mellém térdepelt sajnálkozva.

- Mindent odaadnék, hogy boldogok legyetek.

- És mi lesz vele? - nézett Harryre, akinek fogalma nem volt mi folyik körülötte, úgy ahogy a többi fiúnak sem.

- Muszáj elköszönnöm tőle, de előbb Liamtől, kérlek mondd meg neki, hogy nagyon szeretem, és vigyázzon Harryre. De csak azután mondd el neki, miután elmentem, kérlek - olyan nehéz volt kiejtenem a szavakat, nem akartam búcsúzkodni. Niall bólintott és folytattam. - Harryt kérd meg, hogy aludjon, beszélnem kell vele. Figyelj Niall, talán most beszélünk utoljára, ezért szeretném megköszönni, hogy mellettem voltál, ha nem vagy sok mindent nem tudtam volna megoldani. Nagyszerű barát vagy - kezemet az arcához nyújtottam, lágyan megsimogattam, talán érezte, de nem vártam meg a reakcióját, elindultam Harry szobája felé. Utoljára álmodni akartam, csak vele.

Harry még mindig nem tudta mi történik, de engedelmeskedett Niallnak, és a szobájába sietett utánam. Kivágta idegesen az ajtóját, én már az ágyán feküdtem, egyből megpillantott a tükörben, felsóhajtott megkönnyebbülten és elmosolyodott.

- Mi a baj?

Az ágyra feküdt ő is, többé nem szólalt meg, lehunyta szemeit, percek múlva már máshol jártunk, távol minden rossztól, de a gondolat, hogy el kell válnunk továbbra is kínzott, amit el kellett neki mondanom.

Az Eiffel torony kilátójában találtuk magunkat. A szél süvítve közelített meg minket, nagyon hideg volt, amint megpillantottam Harryt, a karjaiba vetettem magam, és zokogni kezdtem. oltalmazóan átölelt, és csitított. De én továbbra is szorosan tartottam őt, fejemet kabátjába fúrtam, beszippantottam illatát, azt szerettem volna, ha a pokolban a kínok kínját élem át, emlékezzek erre az illatra, ami talán átsegít majd a holtponton, mélyen elraktároztam magamban, majd ráemeltem a tekintetem. Zöld szemei ragyogtak, akárcsak egy drágakő, ajkai szétnyíltak, megakart szólalni, de megelőztem, ajkaim az övéire tapadtak. Nem akartam beszélni, csak tenni azt, amire emlékezni akarok majd. Csókjára, ajkai puhaságára, bőre illatára. Mert csak ezek lesznek velem belőle. Az emlékek.

Kócos hajába túrtam, szinte egyenként végig simítottam minden tincset, majd újra szorítottam őt magamhoz. Minden közös pillanatunk, minden átélt jó emlékünk végig futott előttem. De a csóknak egyszer csak vége szakadt, szemei újra engem kémleltek, kíváncsi volt a válaszra.

- Harry - lehajtottam a fejem, hogy ne kelljen a szemeibe néznem, de ő megfogta az állam és felemelte azt.

- Ugye... ugye nem mész el? - szegezte nekem a kérdést.

Elfordítottam a tekintetem, újra könnyekkel teltek meg a szemeim, végig néztem az előttünk elterülő városon. Olyan gyönyörű volt, a hóréteggel ellepett házak teteje, csend volt. Az én lelkem mégis üvöltött, rettentően haragudtam az életre, a sorsra, Istenre. Mindenkire akinek köze van ahhoz, hogy idáig jutottunk.

- Nem lehetek veled többé, el kell mennem. Neked új életet kell kezdened, nélkülem - még mindig a távolba révedtem, de mikor megszólalt, kénytelen voltam ránézni.

- Itt hagysz? Nem szeretsz már?

- Mindennél jobban szeretlek, Harry. De nem maradhatok, nekem máshol van a helyem.

- Nem máshol! Velem kell lenned! Kérlek!

- Szeretlek, ezt soha ne feledd - újabb csókot loptam tőle, egy apró leheletnyi csókot, az utolsót. Megszorítottam a kezeit, majd elengedtem. Lábaim alig akartak elindulni, minden lépéssel a lelkemből szakadt ki egy darab.

A kilátó korlátjához rohantam, hallottam kétségbeesett kiáltásait, de többé nem fordultam meg. Átmásztam a korláton, mikor megéreztem Harry kezeit az enyémeken, kirántottam szorításából, levetettem magam a mélybe. Zuhantam. Minden hópelyhet ami a földre hullott, szinte egyesével tudtam megvizsgálni, lassított felvételként pörgött le minden körülöttem. Hangja még mindig  a fülemben csengett. A becsapódás előtt ébredtem fel.

Felültem az ágyon, Holman már ott várt engem, nem kellett kétszer szólnia, elé sétáltam mint egy robot, próbáltam elfojtani minden bennem kavargó érzelmet, próbáltam üresnek lenni, de amennyire próbáltam annál jobban fájt. Megragadta a karom, egy utolsót pillantottam az éppen ébredező szerelmemre, majd behunytam a szemeimet, minden elsötétült előttem. Csak egy erős kézszorítást éreztem. A testem hirtelen ólom súlyú lett, az érzékeléseim visszatértek. Az agyam ezerrel pörgött, gondolatok tömkelege cikázott ide-oda bennem. Máshogyan éreztem magam mint azelőtt, de szemeimet még mindig nem nyitottam ki. Féltem mit látok majd magam előtt, lelkeket akik tűzben égve ordítanak majd nekem? Vagy magával az ördöggel találkozom? De semmit nem hallottam ami ezt bizonyította volna. Csak egyetlen hangot: Harryét.

28.Rész -Érints meg-

Sziasztok, a részről annyit írnék, hogy rövid lett és nem is sok minden történik benne, de nem szerettem volna még lelőni a poént, nem akarom elsietni. Remélem azért valamennyire tetszik nektek. A következő, azaz az utolsó előtti rész karácsony környékén várható, megpróbálok vele sietni. Jó olvasást. 

Boldog karácsonyt mindenkinek, legyetek jók másokkal, mert mindenki azt kapja amit ad. :)

 "Szerelem volt első látásra, utolsó látásra, örökkön-örökké tartó látásra."

 

Egyetlen pillanat képes megadni azt, amire már nagyon régóta vágyunk. Egyetlen apró pillanat, ami új reményekkel tölti fel a lelket. Életem során nagyon kevés öröm ért, de talán a legnagyobb akkor, mikor látott engem. Zöld íriszei mintha belém láttak volna. Nem csak álom volt, ez valóságos volt. Szinte éreztem ahogy megremegek, még mindig nagy hatással van rám hacsak rám pillant, egyik kezét a tükörre rakta, megakart érinteni, miután nem sikerült neki, a háta mögé kapta a tekintetét ahol álltam, de ott már nem látott, egyedül a tükör volt a barátunk, azon keresztül láthatott engem.

- Tényleg velem vagy? Képzelődöm? - nézett hosszan rám a tükrön keresztül.

- Nem képzelődsz, itt vagyok veled - lágyan elmosolyodtam, de arckifejezése nem arról árulkodott, hogy minden rendben lenne.

- Nem hallak - egyik kezét ismét a tükörre helyezte, mintha úgy elérne engem. - Milyen szép is lett volna, ha újra hallhatom a hangod, minden ellenünk van. Annyira szeretnélek megölelni, nagyon hiányzol - szemei könnyekkel teltek meg, egyetlen csepp szántotta végig puha arcát, majd rögtön letörölte azt.

Soha nem tudtam elviselni ha sír, nagyon ritkán tette meg, de mikor előtörtek belőle ezek a fajta érzések, akkor legszívesebben átöleltem volna, de nem tehettem meg, ahogyan most sem. Kezeim ahogy közeledtek felé, áthatoltak a testén, nem érinthettem meg.

- Szeretlek - suttogta azt a szót, amit mindig őszintén mondott ki. - Nem tudok nélküled élni - megrázta a fejét idegesen, majd újra letörölte apró könnyeit.

- Ha tudnád mennyire szenvedek emiatt, nem akarom, hogy miattam ezt kelljen átélned, annyira sajnálom - már én is sírtam, de szavaimat nem hallotta meg.

Ahogy néztünk egymás szemeibe, halk kopogásra lettünk figyelmesek, majd megszólalt az ajtó mögött Niall.

- Hé, haver, minden rendben van?

- Pe-persze - Harry megnyitotta a csapot, és megmosta az arcát.

Kidugtam a fejem a fürdő ajtaján, persze Niall akkorát ugrott ijedtében, hogy a szemközti falnak esett.

- Te normális vagy? - kapkodta szaporán a levegőt.

- Lát engem - szóltam szomorúan.

- De hát ez jó hír nem? - mit sem törődve velem, izgatottan benyitott Harryhez, még át is lépett rajtam, de ahogy meglátta a mosdón támaszkodva őt, megtántorodott. - Minden oké?

Harry felé fordult, szemei tüzesen izzottak, mérgesnek látszott. Nem tudtam hirtelen miért változott meg ennyire, de nagyon meglepett.

- Nem, semmi sincs rendben! Életem szerelme meghalt, látom őt a tükörben, de nem hallom! Talán megőrültem - miután befejezte, ráült a kád szélére, és kezeibe temette az arcát. Niall mellé sétált, majd vigasztalóan vállon veregette őt.

- Nem őrültél meg, én látom és hallom őt. Nem tudom hogyan lehetséges, de egy ideje kommunikálok vele, ahogy azt már elmondtam egy párszor. Ez Isteni csoda, Harry! Velünk lehet ahogyan szerettük volna - mosolygott a szőkeség.

- Ez nem igaz - vágtam közbe. - Soha nem lehetek már veletek úgy ahogy azelőtt. Soha nem érezhetem már őt, soha nem lehetünk már egy pár. Soha! Érted?

- Figyelj, tudom, hogy elég zavaros a helyzet így, de örüljetek annak, hogy ezek ellenére is együtt lehettek - Niall magabiztosan beszélt.

- Ez akkor sem ugyanaz - elfordultam tőlük, Harry kezdett el beszélni.

- Bárcsak én is láthatnám úgy ahogy te őt, bárcsak én is beszélhetnék vele.

- Beszélhettek, majd én tolmácsolom a szavait - Niall leült Harry mellé a kádra, majd nem sokkal később visszafordultam feléjük. Talán igaza van Niallnak, együtt lehetünk még egy kis ideig, amíg értem nem jön Holman, addig ki kell használnom, hogy beszélhetünk. Csak tudnám miként mondjam el nekik, hogy hónapok kérdése, és el kell mennem, ezt még Niall sem tudja. Nem mertem elmondani.

- Mondd meg neki, hogy nagyon szeretem, és álmainkban együtt lehetünk, amikor csak szeretnénk. Ott nem zavarhat meg minket senki, mi alakítjuk mi történjen. Ha akarja akár már este együtt lehetünk - Niall szóról szóra tolmácsolt.

- Nagyon szeretném, és emlékszem a régi álmaimra is, amiben csak ketten voltunk. Ezek szerint te voltál aki alakította őket. Mikor nem emlékeztem rád, akkor is álmodtam veled, de nem mertem elmondani senkinek.

- Így próbáltam magamra felhívni a figyelmet, azt hittem nem sikerült.

- De, nagyon is, Jane-ben is ezek miatt kezdtem kételkedni. Köszönöm, hogy segítettél.

*

Rengeteg megbeszélni valónk volt, Harry számtalanszor bocsánatot kért amiért az utóbbi időben úgy beszélt rólam ahogyan nem kellett volna. Én soha nem haragudtam rá, nem tudnék sohasem. Szinte elfeledkeztem arról, hogy nem élek, egyetlen apró dolog zökkentett ki mindig. Minden egyes érintésemkor, ujjaim áthatoltak rajta. Önkéntelenül is hozzáakartam érni ahogy régen is. De nem ment.

Végre eljött az este, a fiúk hazatértek. Ketten maradtunk Harryvel, egy nagy tükröt hozatott a szobájába. Azt mondta mindig mellette kell lennem, látni akar. Ha tudná, hogy nem maradhatok vele örökké. Ha Mr Holman nem is akarna magával vinni, akkor is elgondolkoznék rajta, hogy helyesen cselekszem-e. Egyáltalán nem normális, hogy egy szellemmel beszélgetnek a srácok, nem várhatom el Harrytől, hogy egyedül öregedjen meg egy tükörrel az oldalán amiben én nézek vissza rá. De azt hiszem ezen nem kell rágódjak, Holman helyettem is intézkedik, csak tudnám mikor fog magával vinni, nem bízok benne, minden pillanatot úgy akarok megélni Harryvel, mintha az lenne az utolsó.

Szorosan mellé feküdtem a francia ágyán, a hátam mögött lévő tükörből figyelte, hol vagyok éppen. Amióta meglátott nem akart szem elől téveszteni, talán attól félt, ha csak egy pillanatra leveszi a szemét rólam, eltűnök. Ha rajtam múlna egész életében vele lennék, de az önzőség lenne.

Szavak nélkül hunytuk le a szemeinket, homlokomat az övének támasztottam, jobb kezemet a mellkasára helyeztem. Majd izgatottan próbáltam az elméjébe hatolni. elég sokáig tartott, Harry nehezen tudott álomba merülni, de végül sikerült, és elkezdődött egy álom, ami bárcsak soha ne ért volna véget.

Egy tengerparton találtuk magunkat. A nap szikrázóan szórta ránk forró sugarait, a homok a talpunkat kellemesen csiklandozta. Fürdőruhában álltunk egymás mellett és a tengert kémleltük. Elsőként Harry szólalt meg.

- Ha megölném magam, együtt lehetnénk. Nem ezt szeretnéd? - komolyan tekintett rám smaragd szemeivel és kezei közé fogta az arcomat.

- Minden vágyam az, hogy együtt legyünk, de nem ilyen áron. Előtted még hosszú élet áll. Nem akarok az utadba állni - szemeim megteltek könnyekkel, most utasítottam vissza a legönzetlenebb dolgot a világon. Képes volna meghalni értem, nem engedhetem neki.

- De én szeretlek! - hangja szomorú volt, talán nem erre számított.

- Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha együtt lehetnénk gátak nélkül. De nekünk csak ez jutott - elhallgattam, a sirályok és a tenger morajlása hallatszott abban a néhány másodpercben amíg álltunk némán. - Érints meg - suttogtam.

Bal karját felemelte maga mellől, lassan közeledett meztelen vállamhoz. Elsőként a mutató és középső ujjai értek hozzám, lágyan siklott végig a vállamtól egészen a könyökömig. Beleborzongtam az érintésébe. Szép lassan mind az öt ujját magamon éreztem. Jobb kezével ugyanilyen mozdulatokat tett, egészen addig míg két keze meg nem pihent a derekamon. Gyengéden húzott magához egyre közelebb. Forró lehelete csiklandozta az orrom hegyét, szinte hallottam szapora szívveréseit. Csípőcsontjának ütközött a hasam, bőrünk eggyé olvadt a nagy melegben. Egyik kezét végig siklatta az oldalamon, majd megfogta az állam, és felemelte azt, így elkerülhetetlen volt, hogy ne nézzek  a szemeibe. Csillogása szinte elvakított, mindaddig bambultam gyönyörű íriszeibe, míg ajkai az enyémeknek nem simultak. Csókja nem volt követelőző, hosszasan időzött ajkaimon, nyelve nem ostromolta az enyémet, mégis ez volt a legszerelmesebb csók, amit valaha kaphattam tőle. Még jobban ölelt magához, mint aki soha nem akarna elengedni, én is ugyanígy tettem, Úgy csókoltam őt, mintha az lenne az első és egyben utolsó csókunk. De abban a pillanatban elfeledtem mindent, csak mi ketten léteztünk, egyet kívántam csak, amit rengetegszer kívántam már, de soha nem teljesült.

Egyetlen ellenségünk volt csak: az ébredés.

Mindennap 'találkoztunk' Harryvel, szinte függővé tettem, hogy aludjon. De tudtam, hogy ez sem helyes, nem mehet sokáig így, és nem is fog, mert Holman hamarosan eljön, és ezt a kevés örömöt is elveszi tőlem.

Három hete álmodunk együtt, mégsem tudjuk megunni. Ha ez az egyetlen módja, hogy egymáséi legyünk, megtesszük. Önzőnek érzem magam, amiért elveszem Harry álmait, még sincs lelkiismeret furdalásom. Ennyi jár nekem, mert hamarosan eljön értem Ő, aki nem ismer kegyelmet, elvesz tőlem mindent ami én vagyok: a LELKEMET.

27.Rész -Emlékek-

Sziasztok, meghoztam a 27.részt. Nincs sok hozzáfűzni valóm, remélem azért tetszik nektek. Ha van kedvetek olvassátok el egy velem készített interjút. Nincs sok hátra a végéig, kezdődhet a visszaszámlálás. :(

 "Ha szeretsz valakit, aki nem szeret: felejtsd el. Még akkor is, ha az a valaki a férjed, a feleséged vagy az anyád. Bocsáss meg neki, de felejtsd el, szegényt. Tudom, hogy fáj - néha egy életen át -, de menj tovább!"

Egy rideg, hűvös reggelre ébredtünk. December közepét tapostuk, a szél odakint veszettül üvöltött mintha kergetnék, a hópelyheket ide-oda rángatta magával, így hótorlaszokat emelve ahova csak tudott. Izgatottan nyitottam ki a szemeimet, az ablakon egyedül a kinti lámpák fénye szűrődött be, még sötét volt. Magamra húztam a takarót, egészen a nyakamig, minden porcikám remegett, a szobánk mindig hűvös volt, az árvaház vezetőit nem nagyon érdekelte ha fagyoskodunk. A takaró alatt megfordultam, így egyenesen Monára tévedt a tekintetem, még aludt. Egyik lába lelógott a földre, csodálkoztam, hogy nem húzza vissza, mindig olyan fázós volt.

- Mona... héé! Fent vagy? - suttogtam, de nem mozdult. - Mona, fent vagy? - a második próbálkozásomra mocorogni kezdett, csupasz lábát a takaró alá rejtette.

- Most már igen - nyögte, de szemeit nem nyitotta ki.

- Ronald hamarosan itt lesz, öltöznünk kéne nem gondolod?

- Tudom, de olyan fáradt vagyok - hangja inkább idegesnek tűnt.

- Már nem akarod? Tudod, hogy régóta készülünk rá. Most kell megtennünk! - tekintetünk egymáséba fúródott, féltünk.

- És ha elkapnak? Ronaldnak már nem sok ideje van hátra, de nekünk még 3 év! Bántani fognak ha lebukunk!

- Nem lesz semmi baj, sikerülni fog - gyors mozdulatokkal rántottam magamról le a paplant, majd lábujjhegyen osontam oda Monához, kitárta a takaróját, és mellé bújtam. - Minden rendben lesz - suttogtam, átöleltük egymást, talán egy kicsit még sírt is.

*

Ronald később érkezett meg mint vártuk. Kint már nem a sötétség uralta a tájat, köd és hideg fogadott minket.

- Bocsi, feltartottak. A portás elkapott, de kimagyaráztam. Rossz hírem van - biggyesztette le ajkait a fiú.

- Mi az? - rémültünk meg egyszerre Monával.

- A bejáratnál nem csak a portás van, ott van valami haverja, az ajtóban beszélgetnek. Ott nem tudunk kiszökni.

- Akkor most mi lesz? Nem maradhatunk itt! Nem bírnék ki még egy éjszakát! Mi lesz ha legközelebb minket bánt Holman? - hangom rikácsoló lett a félelemtől.

- Nyugodj meg, már kitaláltam valamit - Ronald átölelt, karjaiban szinte elillant a szorongásom.

3 hónapja jártunk, nem történt semmi olyan közöttünk, ő majdnem 18, én 15 éves voltam. Egy kamasz szerelem volt a miénk. Ő volt az első szerelmem, az árvaház kínzó falai egymás felé tereltek minket. Egymást támogatva próbáltunk túlélni minden egyes napot, Monával akartunk megszökni, elakartuk hagyni azt a helyet, ami sok gyerek életét megkeserítette. De az egész tervünk fuccsba dőlt. Bárcsak ne akartunk volna megszökni.

Ronald a lepedőkből kötelet csomózott össze, az árvaház három emeletes volt, persze mi voltunk a legmagasabban. Azt eszelte ki, hogy lemászunk majd. Mi lányok nagyon féltünk ettől, de végül belementünk. Kis táskánkat a hátunkra csapva közeledtünk az ablak felé. Mona remegve nyúlt a kötélhez, ami az egyik ágyhoz volt erősítve.

- Gyerünk! - bátorítottuk őt.

Nagy nehezen kimászott az ablak szélére, majd óvatos mozdulatokkal kúszott le a kötélen. Vigyorogva pillantott ránk a földről. A szívem hatalmasakat vert, izgatott lettem a gondolattól is, hogy lebukhatunk, de legfőképpen a szabadság íze miatt izgultam. Vágytam rá, mint koldus a hajlékra.

- Lent találkozunk - egy gyors puszit nyomott az ajkaimra a fiú, és az ablak felé terelt. Én következtem. Bólintottam egyet, és dideregve fogtam meg a kötelet.

Nekem sokkal lassabban ment a leereszkedés. Soha nem tudtam kötelet mászni. Ronald barna szemei követték minden mozdulatomat. De hirtelen a kötél elszakadt, szerencsére csak centikre voltam a földtől, így nem estem nagyot. Így Ronald már nem tudott lemászni. Hirtelen az egész tervet romokban láttam, tudtam, hogy nem fog sikerülni.

- Megpróbálok lemászni! - Ronald kilépett az ablak szélére, belekapaszkodott az egyik téglába, egyik lábát egy mélyedésbe dugta, hogy megtarthassa magát.

- Vigyázz! - Monával egymásba karolva imádkoztunk, hogy Ronald épségben leérjen a több mint 10 méteres magasságból.

Másodpercekig tartotta magát, de nem mozdult meg, nem tudta, hova rakja a lábát. A hideg lassacskán átjárta az egész testét, a kezei fázni kezdtek. Mikor újból megpróbálta egy másik mélyedésbe rakni a lábát, a tégla kicsúszott alóla, így himbálódzva lógott a magasban. Megijedtünk, csak a kezeivel tartotta magát.

- Ne engedd el! Segítek! - hangom kétségbe esett volt, féltem.

- Menj nélkülem! Ne-nem lesz semmi baj - kérlelt.

- Soha nem hagynálak magadra - éppen szaladtam volna vissza a szobánkba, mikor egy ismerős hang ütötte meg a füleimet. Mr Holman mély, reszelős üvöltése visszhangzott, egyenesen a szobánkból.

Meredten lapultunk neki a falhoz, de Ronald még mindig a fejünk felett lógott. Éppen hogy az ablak alatt volt, ha Holman kinéz egyből meglátta volna. Ami persze egyből bekövetkezett.

- Lám-lám! Szökni próbálunk? - kihajolt, így meglátott minket is. - Látom nem tanultatok az előző esetből, mikor a Wilson fiú szökni próbált. Emlékeztek mi történt? Szegénynek eltört a kicsi lába - ujjaival dobolni kezdett a párkányon. Ronaldot fürkészte.

- Ne tegye! Kérem! - könyörögni kezdtem, sejtettem, hogy tervez valamit.

- Ha nem büntetlek meg titeket, újból megteszitek. Nem de? - mondókája végén kacagni kezdett. Ördögi volt.

Ronald kezeihez nyúlt, amit könnyen elért az ablakból. Elsőnek a bal kezét fejtette le a tégláról. Szegény már így is alig tudott kapaszkodni, de jobb kezével még tartotta magát.

Monával sikítozásba kezdtünk, Holman nem hátrált, a másik keze felé közeledett. Kegyetlen volt. Pillanatok múlva vigyorogva lökte le Ronaldot a mélybe. Hiába esett csak 10 métert, egyenesen a fejére zuhant. Nem volt esélye, egyből szörnyet halt. Holman megölte őt. Megkövülten bámultuk ahogy a koponyájából a vér szivárogni kezdett, a hófehér havat vörös kásává változtatta. Barna szemei üvegesen tekintettek ránk, életem legfájdalmasabb napja volt ez. Minket visszarángattak a szobánkba, Monával az ágyon bőgtünk, nem tudtuk abba hagyni, később Monát Holman elvitte, azzal az indokkal, hogy megbünteti. Minden azon a napon kezdődött. Mona napjai ezek után meg voltak számlálva. Ezen a napon erőszakolta meg őt először. Én később következtem...

*

Ez az egy emlék futott rajtam végig ahogy megpillantottam őt. Csak ez maradt meg róla. A halála napja. Próbáltam őt elfelejteni, és nem beszélni róla. Soha senkinek nem beszéltünk erről a napról. Az ügyet szépen eltussolták, bizonyítani nem lehetett, hogy Holman keze volt a gyilkosságban.

Ahogy szemeibe néztem, nem éreztem semmit, már nem szerettem őt. Egyedül egy érzés kavargott bennem, a bűntudat, amiért elfelejtettem őt. Minden világossá vált előttem, ő volt a buszon, Niall lakásán is ő gyengített el, felismertem. Egy szót nyögtem felé a földön fekve.

- Miért?

Közelebb lépett hozzám, és leguggolt mellém. Ujjaival végig simította a homlokomat. Éreztem őt.

- Nem jöttél még rá? - kezeivel hónom alá nyúlt, és felemelt. A gyengeség egy pillanat alatt elhagyott, újból erősnek éreztem magam.

- Mondd el! - miután kitéptem magam a karjaiból hátráltam tőle, dühös voltam rá.

- Roxy! Szerinted neked itt a helyed? Tudod mennyit vártam rád? És te inkább a Földön maradtál! Ez nem helyes! Próbáltam hatni rád! Még mindig ezt a fiút szereted! Olyan makacs vagy! - próbált közeledni, de megállítottam.

- Mit tettél még? - szemeimet összeszűkítve kérdeztem.

- Muszáj volt - fejét lehajtotta, nem akart a szemeimbe nézni. - Én vagyok az oka az emlékezet kiesésének - hadarta, hátha nem hallom meg, de minden egyes szót tisztán értettem.

- Mit csináltál? - egy pillanatra megdermedtem a felismeréstől, hogy ő az oka mindennek. - Gyűlöllek!

- Azt akartam, hogy végre rájöjj, neked nem itt van a helyed, hanem a Mennyekben! Hát nem érted? Csak érted tettem! - széttárta a karrjait, megakart ölelni, de én még mindig hátráltam tőle.

- Hagyj békén! Takarodj innen!

- Azt hittem, hogy szeretsz még - tekintete szomorúságot tükrözött.

- Nem láttad milyen boldog voltam Harry mellett? Nem láttad mennyire szeretem őt? Nem tudom őt itt hagyni! Még miattad sem! - kegyetlenül az arcába mondtam a szavakat, megbántottnak látszott.

- Halott vagy! Ne tedd ezt magaddal! Neked már semmi keresni valód nincs itt!

- Igenis van! Meg kell őket védenem - elfordultam tőle, nem tudtam, hogy tud-e valamit a Holman-nal kötött egyezségemről.

- Gyere velem, kérlek - vállamra helyezte az egyik kezét, és maga felé fordított.

- Nem lehet - szemeibe néztem, könnyeim már csillogtak a pilláimon.

- Ha most velem jössz, nem kell vele menned - szóval tud az alkuról. Remek.

Csak ráztam a fejem, nem tudtam megszólalni. Ha vele megyek, Holman bántani fogja őket, nem tudom hogyan, de biztos megtalálná rá a módját. Már felajánlottam neki a lelkem, nem szeghetem meg az ígéretem.

- Kérlek add vissza az emlékeit - ennyit tudtam csak kinyögni.

Másodpercekig csak álltunk, végre megszólalt.

- Inkább a poklot választod? Miatta?

- Ha lehetne százszor meghalnék érte! Szeretem! - hangom magabiztos volt, könnyeimet letöröltem, és elléptem tőle.

- Legyen, de tudd, én még mindig szeretlek - lassan megfordult, rám nézett még utoljára, tekintetéből sütött mennyire fáj neki amit mondtam, de nem hazudhattam.

Sétálni kezdett az utca túloldala felé, majd eltűnt. Percekig csak néztem ki a fejemből. Alig tudtam elhinni, hogy Ronald volt minden mögött. Nem értem rá ezen gondolkodni, tudni akartam, hogy Harry vajon emlékszik-e rám. Először Harry háza felé igyekeztem, de ott nem találtam őket, majd Niall előtt találtam magam, ahol sorban parkoltak a fiúk autói. Zene hangja szűrődött ki az utcára. Amint beléptem megpillantottam őket a kanapén. Söröztek, ünnepelték a banda újra egyesülését. Még nem láttam jelét, hogy emlékezne Harry.

- Niall! Gyere! - szóltam a szőke fiúnak, aki szinte egyből ugrott a hívásomra, a konyhában elmeséltem neki mindent, ő is megerősítette, hogy Harry nem emlékszik még. Talán Ronald hazudott? Vagy azt a 'legyent' másra értette?

Szomorúan sétáltam vissza a nappaliba, Harry éppen felállt, majd a mosdóba igyekezett. Utána mentem, szinte epekedtem, hogy hozzá érhessek. Vágytam az érintésére. Vágytam arra, hogy újra magához szorítson, de ő átlépett rajtam. Bezárta a fürdő ajtaját, a tükör elé állt, kezeivel megmarkolta a mosdó széleit, összetörtnek tűnt. Talán Jane miatt?

- Hiányzol - suttogta. - Ne haragudj rám. Hogyan szerethettem mást egy pillanatra is? Gyűlölöm magam! - lehajtott fejjel motyogta maga elé, már biztos voltam benne, hogy nekem beszél. - Emlékszem mindenre. Tudom, hogy itt vagy. Vagy megőrültem? Minden ami a baleset előtt volt hallucináció lett volna?

- Itt vagyok - megérintettem az arcát gyengéden, de nem érezte meg. Újra felnézett a tükörbe. Szemei tágra nyíltak a döbbenettől. Látott engem.