Prológus
Az élet úgy teljes és boldog ha van egy szerető családod, jó munkád ami kellő anyagi biztonságot nyújt, és nem utolsó sorban szerelmed, egy olyan társ aki megtenne érted bármit, talán még az életét is oda adná, hogy boldogan élj. Mindenki tudja, hogy a nagy betűs ÉLET nem fenékig tejfel, mindennapi harcban állunk a világgal, és néha saját magunkkal is. Akinek nem adatott meg a család, a biztos anyagi háttér, és olyan emberek veszik körül akik nap mint nap bántják, azok élik meg igazán az életet, Sokszor inkább véget vetnének mindennek mert reménykednek egy boldogabb jövőben a másvilágon.
1.Rész
De az a
valaki nem én vagyok aki csak úgy eldobja magától az
életet, nekem túl értékes ahhoz, hogy csak úgy lehúzzak mindent
a WC-én. Rengeteg rosszat megéltem már itt az árvaházban,
megvertek, csúfoltak, elvették az ennivalómat. Mióta egyetlen
barátnőm itt hagyott minden egyes nap sokkal rosszabb,
elviselhetetlen, legszívesebben én is utána mennék de nem, én
erős vagyok és kibírom ezt a 2 hónapot ebben a börtönben.
Emlékezetembe beégette magát az a kép, mikor rátaláltam Monára.
Szemei könnyekkel teli tengerkék fénye elhalványult és üvegessé
vált. Letérdepeltem mellé, megérintettem máskor pirosan pozsgás
arcát, de akkor hideg volt és kemény. Végtagjai meredten lógtak
le az ágyáról. Megsimogattam szőke tincseit, szemeimből
patakként folytak le a fájdalom és kétségbeesés könnyei. Itt
hagyott engem, nem bírta tovább azt a megaláztatást amit nap mint
nap átéltünk. Elfogyott az ereje, nagyon rég óta küzdött azzal
a gondolattal, hogy véget vessen az életének. És megtette,
felvágta az ereit a szobájában. A vére már megalvadt mire
rátaláltam, ott térdepeltem a vértócsában megtörve.
Akkor azt hittem nekem is vége van a földi
életemnek. De mikor vitték ki Mona élettelen testét, és
még egyszer utoljára belenéztem szemeibe, az adott egy nagy
löketet, hogy ne adjam fel, az én életemnek nem szabad így
végződnie. Küzdenem kell amíg csak lehet, legalább az emlékéért
vagy csak magamért, hogy megmutassam igenis túl lehet ezt élni.
A nevem Roxy Atkins, árvaházban nőttem fel, a
szüleim majdnem 18 éve adtak ebbe a palotának nem mondható kínzótelepre. Ez a
legszegényesebb árvaház Angliában, egy eldugott falu határában
van Leominsterben. Gyűlölöm azt a két embert aki ide juttatott, a
sorsomat megpecsételték akaratom ellenére. Ha tudnák, hogy minden
napom küzdelem és rémálom. Az egész életem keserűséggel van
tele, semmi felemelő nincs benne, egyetlen boldog pillanat nem ért,
főleg azóta mióta Mona meghalt. Ő is az árvaház áldozata lett,
sokkal gyengébb volt mint én, én tartottam benne a lelket, hogy
csak pár hónapot bírjon ki és végre elmehetünk. Már 3 hete,
hogy itt hagyott, az órák olyan lassan telnek azóta, csak nézek ki a
fejemből és a jövőmön gondolkodom. Milyen lesz az életem
odakint a szabad emberek között, mit fogok csinálni először. Ez
az én reményem, a szabadulás, ami nem sokára itt van, de sajnos
még 2 hónap, addig is el kell viselnem ami idebent van, a többiek
megvető gúnyos pillantását, és Mr Holman zaklatását. Ő az az
ember többek között, aki Monát a halálba kergette. Ő tehet
mindenről, ez az ember maga az ördög. Sok ember ha így élne mint
én, biztosan nem bírná ilyen sokáig. Nekik megadatott a boldog
élet, a család. De itt az elhagyott gyerekek nem szocializálódnak,
nem szereti őket senki. Egymást bántják, az okoz nekik örömet
ha a másiknak fájdalmat okoznak. Mona nem az első kamasz aki így
oldotta meg a kirekesztettségét, és a mindennapi megaláztatást.
De ezzel az üggyel nem foglalkozik a kutya sem. A boldog emberek
letojják, hogy velünk mi van, csak velük minden rendben legyen az
a fontos.
Rettentően hiányzik egy anya akivel meg tudnám beszélni a problémáimat, hiányzik egy apa aki átölelne mikor rosszat álmodok, megvédene a gonosz emberektől. Legjobban a szeretet hiányzik, annyiszor álmodtam azt, hogy vannak szüleim és boldogan sétálunk a parkban, sajnos ez csak álom, és az is marad örökre. Nem tudom milyen lehet családban felnőni, de ha lehetne egy kívánságom, nem lenne más csak az, hogy kapjak egy édesanyát és apát akik szeretnek, óvnak mindentől és én lennék a szemük fénye.
Rettentően hiányzik egy anya akivel meg tudnám beszélni a problémáimat, hiányzik egy apa aki átölelne mikor rosszat álmodok, megvédene a gonosz emberektől. Legjobban a szeretet hiányzik, annyiszor álmodtam azt, hogy vannak szüleim és boldogan sétálunk a parkban, sajnos ez csak álom, és az is marad örökre. Nem tudom milyen lehet családban felnőni, de ha lehetne egy kívánságom, nem lenne más csak az, hogy kapjak egy édesanyát és apát akik szeretnek, óvnak mindentől és én lennék a szemük fénye.
Ebből az árvaházból kevés gyereket visznek el,
megvan a híre milyen rosszak az ide beadott gyerekek. Ha el is
vittek valakit, mindig sírva néztem ki az ablakomon ahogy boldogan
szorongatják magukhoz a nevelő szülök. Arcukon nagy
mosollyal távoztak, ez soha nem adatott meg nekem. Én soha nem
bántottam senkit sem, sőt megvédtem azokat akiket bántottak,
ezért vagyok kitaszított. Sajnos azokból a kamaszokból sokkal
több van akik bántanak mint a bántalmazottakból. Mona utolsó
napja is zaklatással telt.
A reggelinél odajött Mark a banda
vezére, és belenyomta Mona fejét a müzlijébe. Hiába kapálózott,
a fiú nem engedett a szorításból. Mindig is nagyon féltem ettől az állattól,
de az adrenalin termelődni kezdett és összeszedtem magam,
felálltam ellöktem az asztaltól a nagy melákot. Éppen hogy csak
centiket löktem rajta, de addig is Mona levegőt vehetett. Mark
húsos ajkai alól elővillantak ápolatlan fekete fogai, és gúnyosan
rám vigyorgott. Jobb kezét ökölbe szorította és ütni kezdett,
a többiek csak röhögtek, a félénkek akik velem voltak meghúzták
magukat nem mertek közbe avatkozni. Hallottam Mona kétségbeesett
hangját, hogy hagyjanak békén, de hasztalan volt a kiáltása.
Arcomon éreztem a lecsurgó meleg vért. A földre kerültem,
hatalmas rúgásokat kaptam a gyomromba. Még eszméletemnél voltam,
Mona még mindig ordított, utolsó szavait még mindig hallom; "
Szeretlek Roxy". Ezután elsötétült minden. Este tértem
magamhoz a gyengélkedőn. Fejem bekötözve, minden porcikám sajgott, a bordáim felől
nyilalló fájdalom elviselhetetlen volt. Az egyik szememre nem
láttam, megérintettem a felduzzadt bőrt ami a szemem helyén volt,
és az is nagyon fájt. Próbáltam felkelni az ágyból, nem
nagyon ment, a kezeimből kilógó tű és infúzió nem engedte. Viszont
látnom kellett Monát. Éreztem, hogy nincs minden rendben vele.
Addig fészkelődtem míg az árvaház nővére be nem jött.
Lenyomta a kezem és egy hatalmas tűvel közelített felém, ezután
újra elsötétedett minden. Hajnalban kelhettem fel, a fejem
hasogatott, szédültem is, de nem érdekelt, látnom kellett őt bármi
áron, valami azt súgta, hogy baj van. Kitéptem magamból a
csöveket és talpra álltam. Amint a földet éreztem magam alatt,
megszédültem, nem eshettem el, látnom kellett, akár az életem árán is. Görnyedve, mezítláb indultam a szobája felé. A
folyosó kihalt volt és sötét. Sietősre vettem lépteimet, a
szívem a torkomban dobogott, imádkoztam, hogy ne azt lássam amit
éreztem. Ujjaimat a kilincsre tapasztottam, majd összeszedve az
erőmet benyitottam. A félhomályban semmit nem láttam, lassan a
kapcsoló felé nyúltam, a lámpa fényénél megláttam a vért.
Olyan volt mintha aludna, mégis a tudat, hogy már nem él mindennap
kísért és marcangol. Segíthettem volna rajta, ha hamarabb megyek,
de nem mentem. Nem tudtam. Lelke már a mennyországban van, és
végre boldog fent az angyalokkal. Mosolya végre tényleg valós és
boldog. Tudom, hogy vigyáz rám, és nem engedi, hogy bajom essen,
de akkor is utálom amiatt, hogy itt hagyott egyedül. Elveszítettem
azt az embert aki erőt adott a mindennapokhoz, de ő már nincs.
Egyedül folytatom az utam, és küzdök amíg csak lehet, és
remélem tényleg boldog vagy odafent, volt értelme elmenned, de
tudd, hogy soha nem felejtelek el és szeretlek Mona.
Kíváncsivá tett nagyon:)
VálaszTörlésKöszi :) remélem több embert is
TörlésÉrdekel hogy mit hozol ki ebből a sztoridból. ^^
VálaszTörlésköszi... és ha olvasni fogod kiderül :)
TörlésKövitt!Imádom,már az elején beleszerettem.
VálaszTörlésNagyon tetszik*-*
VálaszTörlésNoshát.:d Szilvikém! Amikor elősször bele olvastam nem terveztem, hogy végig fogom sírni és nevetni. Amikor elősször megnyitottam azt hittem, hogy olyan mint a Dark. És,hogy majd azt is pár rész után megunom ... (IGEN A DARKOT MEGUNTAM!! EZÉRT MEGLEHET KÖVEZNI!) De egyre jobban vártam, hogy betöltsön az internet és nem a saját blogomra mentem írni!(lett volna elég dolgom!) Hanem erre. Ez már a kedvencek közt van(facen el küldöm!) Annyira megszerettem, hogy nagyon KÖSZÖNÖM! a nevemben éls kb 10011232413 ember nveében!:) Puszillak és hajrá3♥
VálaszTörlésIsmétlem Önmagam egy tünemény vagy, szinte sírok a kommenteden. Annak meg végképp örülök, hogy mindent hátrahagyva olvastál. :)
TörlésA Darkot én is abba hagytam 5 rész után mivel nem tetszett a fordítás...de ezt hagyjuk....
Köszönöm, hogy az olvasóm vagy. <3
Puszii
♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥
Nyugi Eszti! Én is meguntam a Dark-ot!
TörlésSzilvi! Én is elmondhatatlanul imádom a blogod. Már nem is tudom,hogy hogyan találtam rá,de az jó döntés volt az biztos,amikor megnyitottam. Tisztára fanatikusa lettem. Minden nap tűkön ülve vártam a következő részt. És most újrakezdtem az egészet. <3
Szóval nagyon szeretem a blogot... Nem feladni,hanem folytatni,mert velem együtt még 151 ember olvassa.. az már részletkérdés,hogy írnak-e kommentet. Szóval így tovább és élvezd,hogy írod. Magadnak írj,ne nekünk Oké nekünk is,de leginkább magadnak,mert szerintem erről szól az egész. Azért írsz,mert élvezed. <3
Puszi: Messo
♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥♥
TörlésKöszönöm.
Persze szeretem csinálni, de lelomboz az, hogy nagyon kevés visszajelzés jön. :(
xx