3. Rész -Új élet-

 Sziasztok, szerdára akartam a részt hozni de előbb megírtam, remélem sokan visszajeleztek és feliratkoztok :) Chaten is nyugodtan írhattok. Következő rész hétvégén lesz.

Egész nap néztem ki a fejemből, a szemem a sok sírástól feldagadt, azon gondolkoztam ezek után mit tegyek. Két gondolat volt a fejemben az egyik az volt, hogy Mona után megyek, és ez is tetszett a legjobban. A fájdalom a szívemben egyre jobban nőtt. Miért hagytak el? Miért hagytak itt megrohadni a szüleim? Mit ártottam nekik, hogy ide kellett bezárniuk? Újra sírva fakadtam, de csak hangok hagyták el meggyötört testem, a könnyeim már elfogytak. A másik elképzelésem a szökés volt, bár fogalmam nem volt hogyan vinném véghez. Egész éjszaka azon gondolkoztam, még mindig kikötve és éhesen, hogy megszököm, ha az nem sikerül akkor Mona után megyek. Nincs veszíteni valóm, ezen a helyen nem maradok, 2 hónapot nem bírnék ki. Másnap reggel bejött a nővér és eloldozott, mellém rakta a reggelimet, és szótlanul kiviharzott. Csuklómba a kötél mélyen belevágta magát, talán örökre ott marad a helye. Mohón enni kezdtem a tejes kiflit és az íztelen teát. Most sem vitték túlzásba az adagot. Ami azt illeti a kifli sem mai volt. De ebben a pillanatban nem érdekelt, éhes voltam. Dél körül újra bejött Kate nővér még mindig távolságtartó volt és undok.

– Menj fürödj le! De ne menj a többiek közelébe! A szobádba kell menned, ezt az utasítást adta az igazgató! – Nem szóltam hozzá, nem volt erőm vitatkozni, gyengének, kimerültnek éreztem magam. Leraktam sápadt lábaimat a földre, de az erőtlen volt így lecsuklottam a padlóra. Összeszedtem minden erőmet, a szabadulásra gondoltam. Éreztem ahogy az adrenalin átjárja a testem, megfogtam az ágy szélét és felálltam. Lassan de magabiztosan indultam a zuhanyzó felé. Percekig folyattam magamra a forró vizet, lemostam magamról végre a mocskot amit újra rám akasztott az a szemét. A szobám felé tartva összefutottam a konyhás nénivel, nagyon rendes asszony volt, de sajnos Ő sem tehetett semmit a gyerekekért. Szüksége volt az állására. A kezembe nyomott egy kakaós csigát és egy palack vizet. Látta rajtam mennyire gyenge vagyok. Megköszöntem és besiettem a szobámba, nehogy valaki kiszúrja mi van nálam. Volt időm újra gondolkozni, senki még csak be sem jött megnézni, már megszokhattam volna. De igazából örültem is neki. Elterveztem, hogy éjszaka mikor mindenki elalszik, akkor szököm meg. De előtte az igazgatói irodába kell mennem, összeszedni az irataimat. A szökésig nagyon izgatott voltam, izzadt a tenyerem, fel-alá járkáltam. És azt mondogattam magamban, hogy sikerülni fog, meg tudom csinálni. Azt nem tudtam hova megyek, de nem is érdekelt, ha már a kapun kívül vagyok semmi sem fog érdekelni. Vissza sem nézek majd. 2 hónapig kell eltűnnöm, utána a kutya sem fog keresni, 18 leszek és nagykorú. Eljött az éjszaka, még izgatottabb lettem, kis táskámba összeszedtem a ruháimat, ami úgy 4-5 darab volt. Beleraktam a  vizet és elindultam a folyosón. Minden neszre felfigyeltem, de szerencsésen eljutottam az irodába, ahol az iratokat őrzik. Rátapasztottam a kezem a kilincsre, és benyitottam. Nagyon sötét volt bent, de nem akartam lámpát kapcsolni, nehogy lebukjak. Sietős léptekkel az iratszekrényhez léptem. Kihúztam a nagy fiókot és kutatni kezdtem a nevem után.

– Adams, Alan, Arnold, Atkins. Ez az! Roxy Atkins, megvan! – Kihúztam a vaskos borítékot, amin a nevem szerepelt és kinyitottam. Volt benne rengeteg személyazonosító okirat. Személyim, a Betegbiztosítási kártyám, és egy születési anyakönyvi kivonat. A Hold éppen az asztalhoz világított, így kicsit a fénybe tartottam, hogy el tudjam olvasni mi van ráírva. Halkan olvasni kezdtem.

Születési hely, idő: Wolverhampton, West Midlands, UK 1992. 08. 05.
Vér szerinti szülők: Geoff Payne és Amanda Atkins

Itt elakadtam az olvasásban, és hirtelen újabb könnycseppek gyűltek a szemembe. Egyszerre gyűlöltem és boldog voltam. Nem tudom miért jött ez a kis boldogság, de örültem, hogy valahol nekem is vannak szüleim, viszont gyűlölöm is őket mert magamra hagytak, számomra az ilyen szülők megvetendők. Újra a papírra emeltem tekintetemet és egy cím is volt rajta.

Lakcím: Wolverhampton, West Midlands, UK  Bilston Street WV1 10AA

Hirtelen egy ötlet jutott eszembe, megkeresem a szüleimet, de nem azért hogy jópofizzak velük, csak pénzért, ha ennyi ideig egyedül hagytak legalább támogassanak addig amíg 18 leszek, máshova amúgy sem tudnék menni. Kisebb mosollyal tettem el a papírjaimat, és az asztalon talált 10 fontos bankjegyet majd kisiettem az irodából. Már csak a portáson kellett túl jutnom, aki a bejáratnál ólálkodott, és onnan szabad az út Wolverhamptonba. – Nem igaz, hogy ez nem tud elaludni, valahogy el kell terelnem a figyelmét. De hogyan? Percekig gondolkoztam megbújva az egyik lépcsőnél, majd eszembe jutott hogy talán hangoskodhatnék egyet a másik irányba. Más ötletem nem volt. A mellettem lévő kis kukát felkaptam és eldobtam az ellenkező irányba, nagy csörgéssel földet ért. Észre vette ezt a portás is, és elkezdett felém futni, a torkomban dobogott a szívem, a falnak lapultam ahogy csak tudtam, mikor hozzámért elfordult a másik irányba és sietősen a kuka felé szaladt. Nekem sem kellett több ahogy a lábaim bírták olyan gyorsan szaladtam a kijárat felé. Már az udvaron voltam és egy kiabálás hallatszott a hátam mögül.

– Állj meg! Gyere vissza te kis csitri! – Még jobban szedtem a lábaimat. Kivágtam magam előtt a kaput és befutottam az erdőbe. Addig futottam amíg szinte össze nem estem, végre a faluba értem. Már hajnalodott, ennek nagyon örültem mert minél hamarabb elhagyom ezt a falut annál később akadhatnának rám. Végre ittam egy kicsit és megpihentem egy padon. Nem tudtam merre keressem a vasútállomást. De abban a pillanatban egy vonat füttyöt hallottam, nem is olyan messzire tőlem, a hang felé kezdtem sietősen sétálni, majd 10 perc múlva megpillantottam az állomást. Örömömben ugrálni kezdtem, nem hittem el hogy sikerült. Beálltam a váróterembe és a térképen kémlelni kezdtem a távolságot Leominster és Wolverhampton között. Kis keresgélés után megtaláltam mindkettőt és megkérdeztem a pénztárost milyen messze van, aki 45 mérföldet mondott. Bíztam benne hogy elég lesz 10 font az utazáshoz, nem olyan nagy távolság ez, vonattal is kb. 2 óra. Visszamentem a pénztárba és kértem egy jegyet. 9 Fontba került a jegy. Irtó nagy szerencsém volt az az egy biztos.  Mona segített nekem, éreztem. A vonatomat várva ami fél órán belül indult, leültem a peronon lévő padra, felnéztem a napsütötte égboltra és egy köszönöm-öt súgtam Monának. Végre új életet kezdhetek egy szebb jövő van előttem, legalábbis remélem.

A vonaton ülve ezer gondolat kavargott a fejemben, egyáltalán ott élnek még, akarnak majd látni? Mit mondok nekik? Egyáltalán akarom én ezt? A vonat út tényleg 2 órás volt, hamar elment az idő. A kalauz bemondta, hogy az én megállóm következik. Izgatottan kaptam fel szétszakadt táskámat és az ajtóhoz sétáltam. Végre megállt a vonat, azt hittem abban a pillanatban az én szívem is megáll annyira féltem és remegtem az izgalomtól. Nem tudtam merre induljak kilépve az állomásról. Megkérdeztem egy járókelőt aki kedvesen segített nekem.

– A rendőrség mellett van ez a ház, menj itt egyenesen majd balra. - mosolygott rám az idős nénike.

– Köszönöm – viszonoztam a mosolyt, majd elindultam a mutatott irányba.

Elhaladtam a rendőrség mellett és végre megpillantottam a házikót. Igen házikó, szegényes volt és öreg. Nem akartam megfutamodni, az izgatottságot felváltotta a magabiztosság és a remény. Becsengettem a kapun és az ajtót bámultam ahogy kilépnek rajta a szüleim. De nem, helyette egy nagyon öreg bácsi sétált felém. Nem értettem ezt az egészet. Elköltöztek volna?

– Szervusz kedveském? Segíthetek?

– Umm Jó napot kívánok, Én keresek valakit, de szerintem rossz helyen járok.

– Kit keresel aranyom?

– Geoff Payne-t és Amanda Atkins-t.

A bácsika arcáról lefagyott a mosoly, és kikerekedett szemekkel nézett rám. Kezeivel megtámaszkodott a kapuban, azt hittem összeesik.

– Mi a baj? – álltam megijedve.

– Semmi baj, csak kicsit megszédültem, gyere be kedves!

Kinyitotta nekem a kaput és beinvitált a nappaliba. Megkínált teával és végre leült mellém, szemeiben megpillantottam egy – két könnycseppet.

– Miért keresed a lányomat és azt a sihedert?

– A lánya Amanda Atkins?

– Igen – hajtotta le ősz fejét.

– Én...én vagyok a lánya Roxy.

– Mi? De téged árvaházba adott Geoff.

– Megszöktem, de most nem ez a lényeg. Hol vannak most?

Szemeiből megeredtek a könnyei és nem szólalt meg pár percig, ide-oda járkált, engem meg az őrületbe kergetett, hogy most mi történt. Végre megnyugodott és egy fényképet adott a kezembe.

– Ő az édesanyád az én kicsi Amandám, a születésedkor meghalt.

Egy nagy pofonnal ért fel ez a szó „meghalt”. Én is sírni kezdtem, feleslegesen jöttem ide? De várjunk ott volt még az apám. Róla nem sokat tudtam meg.

– És az apám? Vele mi van? – szipogtam megtörten.

– Az a szemétláda itt él a város túlsó végében, van egy boldog családja.

– Mi? Családja van? – ez a sok információ teljesen eltelített, nem tudtam felfogni.

– Igen, miután Amanda meghalt, nem tudott téged nevelni, rá emlékeztetted, mi sajnos a nagymamáddal szintén nem, látod milyen szegényes ez a ház, nem lett volna egy csecsemőnek megfelelő. De sajnos már Iren is édesanyáddal van. – újra zokogásba tört ki, miután megnyugodott, folytatta – Édesapád, miután Amanda meghalt szinte rögtön megismerkedett Karen-nel és pár hónap múlva teherbe is ejtette. – Értetlenül álltam a nagyapám előtt. Az apám csak azért mert anyámra emlékeztettem bedugott egy árvaházba, szép kis apa.

– Látni akarom! Mi a címe?

– Leírom. – majd elindult egy kis szekrény felé. Serényen írni kezdett, majd a kezembe nyomta a címet. Elköszöntem az újonnan szerzett nagyapámtól és apámhoz indultam. Rengeteg indulat volt bennem, miért hagyott magamra? Miért tudja a más asszonytól szült gyereket szeretni? Engem miért nem tud? Miért? Megtaláltam a házat, ez az épület sokkal szebb volt mint a nagyapáé. A kertben virágok, a falak szépre festve, még egy kiskutya is szaladgált az udvaron. Bánatosan néztem körbe, ez hiányzott nekem egész életemben, egy szerető család és egy otthon. Amit az apám elvett tőlem. Bekopogtam az ajtón és vártam.

– Megyek! – szólt egy hang. Kinyitotta az ajtót, és ott állt előttem egy fiatal, barna hajú, kedves arcú fiú. Nem tudtam megszólalni a döbbenettől.

– Talán ő a testvérem?- gondoltam.

– Szia segíthetek? Liam vagyok, anyuék nincsenek itthon.