37.Rész - Életemet érted-

 Sziasztok megérkeztem a 37. résszel. Ha tetszett írjatok kommentet. A Facebook csoportban feltettem egy kérdést, miszerint legyen-e kvíz verseny a befejező rész után. Ha érdekel titeket kérlek itt írjatok egy IGEN-T. :)

Már besötétedett mikor az utcánkba fordultam. Teljesen eláztam, az este nagy részét egy padon töltöttem és az életemen gondolkodtam. Mindenért Holmant okoltam, még a halála után is megkeseríti az életemet. Miatta vagyok beteg, minden miatta van.

Rettegek a gondolatától, hogy el kell mondanom Harryéknek a betegségem. Nem tudom hogy feltudják-e majd dolgozni azt, hogy lehet nem sokára meghalok. Én magam is alig bírom felfogni, féltem őket.

Az életem egy hajszálon függ, vagy kapok időben donort, vagy nem. Tisztában vagyok a helyzetemmel. Rengetegen vannak előttem a sorban, ezt nem lehet pénzzel megoldani. Sokáig nem féltem a haláltól, sőt néha arra vártam mikor ragad el. De most, hogy körülöttem settenkedik, megrémiszt. Nem akarok meghalni. Még nem. Élni akarok Harryvel, ameddig csak lehet. Nem akarom őket itt hagyni, az nem lenne fair. Néha azt érzem csak velem történnek ilyen szörnyű dolgok, valamiért az élet nem szeret engem. Nagyon kibabrált velem. Most jött ez a betegség, ami mindent megváltoztat, csak úgy élhetek tovább ha kapok időben új szívet.

Olyan lassan sétáltam az ajtó felé amilyen lassan csak lehetett, nem akartam a szemükbe nézni, főleg, hogy órák óta otthon voltak és biztos kerestek.

Láttam ahogy Harry kinéz az ablakon, majd hirtelen el is tűnt, tudtam, hogy elém sietett.

- Te meg hol a fenében voltál? Miért nem vetted fel a telefont? Tudod mennyire aggódtunk? Azt hittem többé nem kell, erre tessék szó nélkül felszívódsz!

Csak néztem magam elé, majd láthatta rajtam, hogy nem vagyok valami jól, ami azt illeti bőrig áztam, fáztam is. Szorosan megölelt, majd folytatta.

- Ne csinálj ilyet többé rendben? - esőtől elázott hajamra nyomott egy puszit. - Na menjünk be, öltözz át!

Szótlanul vonszoltam magam kínomban, nem volt erőm belekezdeni abba amit tudniuk kellene. Nem tehettem meg velük, hogy újabb fájdalmat keltsek bennünk.

Harry elrohant nekem egy törölközőért, közben azon gondolkodtam, hogy nem mondom el nekik a betegségemet. Jobb ha nem tudják, legalább is még egy pár napig nem akarom nekik elmondani. Csak abban nem voltam biztos, hogy tartani tudom majd magam. A tudat, hogy meghalok akár egy fél év múlva megrémisztett, nem akartam őket is megijeszteni.

- Szóval hol voltál, és miért áztattad el magad? - támadt le egyből Harry így kizökkentve engem a rémes gondolatokból.

- Öööö, sehol, vagyis Hannah-nál - hazudtam sietve.

- De miért a szakadó esőben kellett haza jönnöd? Még nincs olyan jó idő, hogy az esőben mászkálj!

- Tudom, de ki kellett szellőztetnem a fejem. Szükségem volt rá.

- Remélem nem fogsz megfázni. A fenébe, most jut eszembe Liam téged keres. Felhívom!

Egyből eszembe jutott, hogy Liam már ki tudja mióta kereshetett engem, biztos le fog szidni amiért eltűntem, lelkiismeret furdalásom támadt, nem akartam, hogy feleslegesen aggódjon, de ismét sikerült őket halálra ijesztenem. Mi lesz ha megtudják az igazat?

- Tíz perc és itthon lesz, a parkban keresett. Szegény nagyon ki volt, hogy nem vetted fel a telefont.

- Bocsássatok meg, akkora hülye vagyok, én mindig csak a rosszat hozom rátok. Nem akarlak titeket bántani. Ti vagytok nekem a legfontosabbak! Nem akarlak titeket elveszíteni! - hadartam el könnyes szemekkel egy szuszra.

Harry gyanakvóan nézett rám, majd átölelt.

- Miért kéne elveszítened? Mi mindig itt leszünk neked! Szeretlek te kis butus! - suttogta az utolsó mondatot.

- Ki tudja meddig - csúszott ki a mondat.

Egyből a szemeimbe nézett majd kíváncsian fürkészett. Tudtam, hogy megkérdezi hogyan értettem ezt.

- Mi? Miért mondod ezt? Talán nem szeretsz engem?

- Jaj dehogy is, csak...áá nem érdekes. Szeretlek és ez most mindennél fontosabb.

Értetlenül nézett még mindig, közelebb ültem hozzá, és megcsókoltam ajkait. De nem hagyta abba, eltolt magától, és kérdezősködött.

- Tudom, hogy van valami! Nekem elmondhatod, nincs olyan amit ne értenék meg. Mondd el, látom, hogy valami bánt. Mi történt?

- Jaj Harry ez olyan nehéz. Kérlek ne faggass! - felálltam és a szobám felé igyekeztem.

Ő elkapta a karom és visszahúzott mire feljajdultam, mert kicsit erős volt.

- Bocsáss meg, nem így akartam, de tudnom kell mi van veled! Együtt vagyunk, ha titkolózol előttem az nem tesz jót a kapcsolatunknak. Kérlek értsd meg én, csak segíteni szeretnék!

Néztem gyönyörű szép zöld szemeibe, amik megcsillantak egy pillanatra, pislogott párat és eltűnt az elérzékenyülését jelző könnyek. Elkaptam a tekintetem és kiutat kerestem, nem akartam elmondani neki. Nem tehettem meg velük.

- Nem lehet! - mondtam halkan.

Összeszedtem az erőm és futni kezdtem egyenesen a szobámba, amint becsaptam magam mögött az ajtót, rögtön el is fordítottam a kulcsot.

Percek múlva Harry Liammel dörömbölt az ajtómon. Én a takaróm alá préseltem magam, és zokogtam. Füleimre tapasztottam a kezeimet, így kizárva a hangokat. De hiába, kétségbe esett kiabálásukat így is tisztán hallottam.

- Kérlek Roxy mondd el mi a baj! Ne csináld ezt velünk, kérlek! - szólt Liam.

- Engedj be minket, bármi történt is megoldjuk, nem lesz semmi gond! - kopogott ismét Harry.

- Ezt nem lehet megoldani, a szerencsén múlik minden! - kiáltottam könnyeimmel küszködve.

Percekig ütötték az ajtót és ordítottak, de nem mozdultam, majd Liam megunta és erősebben ütlegelte.

- Ha nem engedsz be, esküszöm berúgom!

- Segítek! - hallottam Harry hangját.

Nem akartam, hogy magukban kárt tegyenek, így összeszedtem minden bátorságomat és az ajtóhoz sétáltam. Elfordítottam a kulcsot, és visszarohantam az ágyamhoz. Elsőként Harry fejét láttam meg ahogyan kinyitotta az ajtót. Abban a pillanatban az ablak felé kaptam a tekintetem. De Liam egyből mellém ült és kezei közé fogta az arcom.

- Mondd el mi az ami miatt sírsz? Ne hagyj minket kétségek között!

- Ismét csalódást fogok okozni nektek! - néztem fátyolos tekintettel.

- Nem haragszunk rád, akármit is tettél, nem tudsz olyat mondani ami miatt elítélnénk! Szeretünk téged! - ölelt át Harry.

Mélyen beszívtam a levegőt, majd kifújtam, végig néztem a két fiún és belekezdtem annak ellenére, hogy nem akartam nekik elmondani.

- Tudjátok, soha nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar vége lesz mindennek, azt hittem élhetünk boldogan, de én ezek szerint nem érdemlem meg az életet.

- Mire célzol ezzel? Nem értem! - szűkítette össze a szemeit Liam.

- Meg fogok halni! - mondtam ki a szavakat érzelem mentesen.

Egy másodpercig mintha megállt volna a levegő közöttünk, Harry és Liam is csak pislogni tudott meglepettségében. Szerintem mindenre számítottak csak erre nem.

- Mi van? - állt fel Harry és idegesen ide-oda járkált.

- Mi ez az egész Roxy? Miért halnál meg? - nevetett erőltetetten Liam.

- Új szívre van szükségem.

- Ez hülyeség, teljesen egészséges vagy! - tárta szét a karjait Liam.

- Sajnos nem vagyok az, tudom, szólnom kellett volna előbb is. De régóta fáj a szívem és sűrűn elkap a gyengeség is...

- Mi az, hogy régóta? Nekem azt mondtad egyszer fordult elő?! - ordította Harry.

- Mi van? Már semmit sem értek! Te tudtál róla, hogy Roxy betegeskedik és te nem szóltál nekem?

Mi ez az egész? Egyáltalán honnan tudod, hogy ez a bajod? - nézett ismét rám.

Amilyen kicsire csak tudtam összehúztam magam, és könnyeimet visszatartva meséltem el nekik, hogy jártam a kórházban kivizsgáláson. Harry csukott szemekkel hallgatta végig az egész sztorit, Liam nem bírt magával és a végén a nyakamba borult.

- Nem lehet, nem lehet! - suttogta.

- De van még remény, csak egy új szív kell és minden rendben lesz! - mosolygott zavarodottan Harry.

- Bárcsak ilyen egyszerű lenne.

- Most ez tényleg igaz vagy csak a bolondját járatjátok velem? - állt fel Liam is, szemeiben zavartságot véltem felfedezni.

Amilyen erősen csak tudtam magamhoz öleltem és sírva bólogattam, hogy sajnos igaz. Nem szólt többet, karjai védelmezően fonták körbe testemet és sírni kezdett. Harryre néztem aki megkövülten bámult maga elé.

Percekig ölelkeztünk, majd Harryhez mentem oda, aki megsemmisülve állt előttem. Vigasztalnom kellett őket, a legborzalmasabb élményeim egyike volt ez. Azt látni, hogy a szeretteim miattam szenvednek, minden másnál fájdalmasabb volt. Ölelése olyan gyengéd volt, mégis erős. Ha a köztünk lévő szerelmet mérni lehetett volna az a bizonyos mérő kiakadt volna. Éreztem a féltést, a félelmet.

- Minden rendben lesz, én sem akarlak titeket elveszíteni !- suttogtam.

- Annyira szeretlek. Nem teheti velünk ezt a sors. Te vagy a mindenem. Ha szeretnéd neked adom a szívem, neked adom az életem csak te élj!

Csak zokogtam és zokogtam, könnyeimnek nem tudtam parancsolni.

 Harry képes lenne megmenteni, nekem adná azt a dolgot ami őt életben tartja. Nem! Ezt nem engedhetem. Inkább ő mint én... Az iránta érzett szerelmem mindennél erősebb, neki élni kell. Ha tényleg úgy alakul, hogy meg kell halnom, büszkén megyek el, velem voltak azok az emberek akik bearanyozták az életemet.

Sirattam magam, sirattam az életemet. Ha egyet kívánhatnék nem magamnak kívánnék, csupán egy kis dolgot szeretnék, még pedig azt, hogy Harry és Liam szenvedése elmúljon. Nem többet, csak ennyit.