10.Rész -Csak álom?-

 Sziasztok, megérkeztem a 10.résszel. Megszeretnék minden olyan olvasómat kérni aki még nem csatlakozott a FB csoporthoz az lépjen be az oldalsávban kirakott képre kattintva. --------------------------------------------------------------------------------------------------->

Szeretném megköszönni, hogy még mindig velem tartotok és támogattok, sokat jelent nekem. :) 

 "Bármennyire is próbálod magadba sulykolni, hogy ami történik az nem a valóság, Te mégis úgy éled meg, mintha minden egyes pillanata igaz lenne. Magadba szippantod a másodpercek apró morzsáit is, és azt kívánod bárcsak örökké tartana."

- Szeretlek - suttogta alig hallhatóan a fülembe Harry. - Azt hittem már soha nem leszel kész a zuhanyzással.

- Miért nem tartottál velem? - kérdeztem bujasággal a hangomban.

Nem szólt semmit, lágyan megcsókolt, közben egy hajtincset a fülem mögé tűrt. Minden érintésétől bizsergett az egész testem, karjaimat teste köré fontam amilyen erősen csak tudtam, soha nem fogom megszokni, hogy Ő az enyém. Félek, hogy elveszítem, félek, hogy egyszer valaki kitépi az ölelésemből.

- Indulnunk kéne, nem gondolod? -  beszéltem ajkaiba.

- Igazad van. Ha nem érünk oda időben, talán Liam le is veszi a fejünket.

- Okkal tenné, apáék már biztos megérkeztek hozzá. Liamnek nagyon fontos ez a nap, és nekem is. Első anyák napját fogom ünnepelni. Remélem tetszeni fog a csokor Karennek amit tegnap készíttettem.

- Ne aggódj, ha meglát téged elsírja magát, nemhogy a csokortól - nevetett, majd elkomolyodott. - Mindenki annyira boldog, hogy meggyógyultál, de Karen kifejezetten. Nagyon jó ember, megérdemel titeket, úgy ahogy Ti is Őt.

- El sem tudod képzelni mennyit jelent nekem, hogy kaptam egy új esélyt, élnem kell vele - átöleltem újra, mélyen beszívtam illatát.

Pár hete azt hittem utoljára érezhetem Őt, de kaptam egy második lehetőséget az élettől, amit nem szabad elpazarolnom.

Liam állandó telefonálgatása nem hagyott nyugton minket, egyfolytában azt kérdezte mikor indulunk már el. Annyira siettünk, hogy egyszer a kocsiból kellett visszaszaladnom a táskámért.

Mikor odaértünk testvérem fejcsóválva köszöntött minket, mégsem tudta elrejteni kósza mosolyát az orra alól.

- Végre ideértetek, azt hittem eltévedtetek! Anyáék már a nappaliban várnak rátok. Még Niall is hamarabb ideért mint ti, ja ha nem gond velünk lesz ma, Ő csak holnap utazik Mullingerbe.

Amint meglátott Karen szinte a nyakamba ugrott, a műtét óta nem sokat találkoztunk, szinte minden időmet Harryvel töltöm ami talán nem helyes, adnom kéne magamból a családomnak is.

- Hiányoztál, Ugye jól vagy? Vigyáznak rád a fiúk? Mennyit és mit eszel? - zúdította rám a kérdéseit.

- Jól vagyok, vigyáznak és néha még főznek is nekem - válaszoltam tömören nevetve.

De, szinte egyből lefagyott az arcomról a mosoly mikor eszembe jutott, hogy a csokrot valószínűleg nem pakoltuk el a nagy sietségben. Idegesen néztem Harryre aki értetlenül tátogott, hogy mi a baj.

- Egy pillanat és visszajövünk - néztem bocsánat kérően apáékra.

Megfogtam Liam és Harry kezét, majd kihúztam őket a konyhába, hallottam Niall sietős csoszogását ahogy követett minket.

- Mi a baj? - kérdezte idegesen Harry.

- Mi a baj? Otthon hagytuk a csokrot! - suttogtam, hogy ne hallják meg Karenék.

- Basszus! - csapott a fejére Harry. - Ez miattad van Liam!

- Én miattam? Ti vagytok feledékenyek! - vágott vissza.

- Majd én elmegyek érte, gyorsan megjárom - szólalt meg Niall csipszet majszolva.

- Dehogyis, majd én! - tiltakozott Harry.

- Téged észre vesznek, hogy nem vagy itt, nem akarok magyarázkodni, húzzuk el egy kicsit az ajándékozást, addig Niall bőven visszaér - tanácsoltam.

- Tessék a kocsikulcs, de vigyázz a szépségemre - dobta Harry a szőkeségnek a kis csörgő csomót, mire csak megforgattam a szemeimet.

- Sietek! Sziasztok! - köszönt el az Ír.

Visszasiettünk a nappaliba, próbáltam nem idegesnek mutatkozni előttük, lehet felfújtam a dolgot, de a legelső anyák napi köszöntésemet nem akartam elbaltázni, még ha ilyen kis semmiség is az egész.

Talán fél órán át beszélgettünk, hamar elrepült az idő, de Niallnak semmi híre nem volt. Már vissza kellett volna érnie, oda - vissza az út 20 perces, ha siet 15. Feszülten tördeltem a kezeimet, mire Harry megfogta és simogatni kezdte, hogy lenyugodjak.

Szinte vészjósló volt a telefoncsörgés is ami megzavarta a társalgásunkat. Harry előkotorta a mobilját, de nem nagyon akarta felvenni.

- Idegen szám - húzta el a száját.

- Nyugodtan vedd fel - tanácsolta apa.

Harry elindult a konyha felé, de éppen hogy csak megtett pár lépést megtorpant ahogy meghallotta a vonal túlsó végéből érkező szavakat.

- Mi?? Biztos az enyém? Mi történt?... És mikor?...Micsoda?... Nem...az nem lehet... nem... biztos, hogy nem - szinte suttogta az utolsó szavakat.

A telefon kicsúszott a kezéből, ami a földön landolt hatalmas koppanással, betöltve a feszült pillantásoktól övezett helyiséget.

- Mi történt? - kérdeztem aggódva.

- A... házunk... és...

- Mi történt?! - szóltam erélyesebben.

- Felrobbant, és...és Niall. Úristen...Niall meg-meghalt.

Mindenki rémülten tekintett a másikra, majd másodpercek múlva én és Karen hangos zokogásba törtünk ki. A fájdalom ami a lelkemre telepedett semmi nem volt ahhoz képest amit akkor éreztem mikor, megtudtam, hogy haldoklom. Egy ártatlan ember halt meg, a világ egyik legszerethetőbb embere. Szinte alig hallottam Liam akadozott beszédét keserves sírásomtól.

- Niall? Biztos? Hogy... hogyan lehetséges? Nem tévednek?

- Nem tudták megmenteni az életét.A robbanás messzire ellökte a testét, és... egyenesen a betonra zuhant. De pontosat én sem tudok, hallottátok ti is!

- Nem lehet - suttogta maga elé Liam.

- Azonnal oda kell mennünk! - töröltem meg a szemeimet és sietősen a kijárat felé igyekeztem, de éreztem, hogy a lábaim ólom súlyúak lettek minden egyes lépéssel.

Harry utánam rohant Liammel együtt, megtámasztottak engem, majd a kocsihoz siettünk.

- Anya ti maradjatok itt, hívlak! - kiabált vissza Liam.

Beültünk Liam autójába, de lámpákat és sebességet nem kímélve hajtottunk keresztül az utcákon. Patakokban folytak a könnyeim, miattam került Niall bajba, miattam halt meg. Láttam ahogy Liam idegesen kapta el a kormányt minden egyes elénk befurakodó biciklis vagy autós megjelenésekor.

- Ne ilyen gyorsan! - kérleltem szipogva.

De mintha meg sem hallotta volna, még jobban rátaposott a gázra, mikor előttünk szabad volt az út, Harry mellettem ült a hátsó ülésen, megfogta a kezem és csak ennyit mondott. :

- Minden rendben lesz - mosolyodott el szomorúan.

A szemem sarkából csak annyit láttam, hogy egy hatalmas kamion vág elénk, Liam hatalmasat fékezett, az autó őrületes fék csikorgást hallatva száguldott bele egyenesen a kamionba. Egy nagy csattanás hallatszott, fájt minden porcikám, de Harry kezét nem engedtem el, akkor sem mikor már nem éreztem szorítását.

*

-Harry! - kiabáltam ziháltan az ágyán feküdve.

Ide-oda kapkodtam a tekintetem, még mindig azt hittem álmodom, percekbe telt mire lenyugodtam és Harryre tudtam nézni. Úgy tűnt mint aki kellemesen alszik, de verejtékező homloka és néha rettegő mimikája nem erre utalt. Pillanatok múlva felriadt, és Ő is azt próbálta eldönteni mi a valóság és mi nem. Egyből a telefonjáért nyúlt és tárcsázott. Értetlenül figyeltem Őt, mire a hívott telefonja a másik szobában csengett ki. Niallt hívta.

- Mi van? - szólt bele álmosan Niall.

- Jól vagy haver? Ugye élsz még? - beszélt összevissza Harry.

- Heh? Itt vagyok nálad, a másik szobában. Aludj, hidd el jobban tennéd.

- De...

Niall megszakította a vonalat, és ahogy ismerem szinte azonnal vissza is aludt, mit sem törődve aggódó barátjával.

Nem tudtam ezt az álmot mire vélni, talán ez is valakinek a műve? Már a képzeletemet sem irányíthatom én? Ráadásul Harryt is ugyanolyan rosszul érintette ez az egész ahogyan engem. Félt és aggódott. De talán nála hamar elfog múlni, reggel már nem fog erre emlékezni...én viszont igen.

- Olyan valóságos volt, és ijesztő - beszélt magában Harry. - Roxy miért álmodok veled? Miért kínzol ilyen álmokkal? - kezeibe temette arcát, majd nagy lélegzetet vett.

- Én nem akarlak kínozni, csak együtt szeretnék veled lenni... boldogan - suttogtam.