14.Rész -Jól vagyok-

Sziasztok, éjszaka megírtam ezt a részt, remélem tetszeni fog nektek. :)
ui: Egy nagyon picit szomorú vagyok, hogy a régi olvasóim közül eltűntek páran, hol vagytok? :( 

"A féltékenység ravasz dolog. Néha úgy el lehet leplezni, hogy senki föl sem tételezné (...). Ám félelmetes erő tud lenni... nagyon is félelmetes."

A tengerparton ébredtünk egymást ölelve. A felkelő nap sugarai lágyan melengették meztelen bőrünket. Harry felé fordultam, zöld írisze csillogott ahogy belenéztem szemeibe. Elmosolyodott, majd gyengéd csókot lehelt ajkaimra.

- Szerinted ez csak álom? - váltam el vöröslő ajkaitól.

- Nem, ez nem lehet az, ez a mennyország - simított végig kézfejével arcomon.

Megfogtam a kezét és nem engedtem el, fejemet hozzá nyomtam, nem akartam elengedni őt. Érezni akartam minden pillanatban. Mindaddig így feküdtünk, amíg a nap már magasan járt az égbolton, csak egymást néztük, nem törődtünk a lábunkat nyaldosó hullámokkal. Senki nem volt rajtunk kívül a parton, nem kellett másokra figyelnünk.

- Tudod mennyire szeretlek? - ölelt át miközben vettem fel a pólómat. Kezeivel gondosan körbefonta a derekamat, éreztem tökéletes illatát, mélyen beszívtam és nemlegesen ráztam a fejem.

- Nem tudom - mosolyogtam.

- Annyira szeretlek mint a növények az éltető nap sugarait, vagy mint az emberek a sót. Nélküled az életem ízetlen lenne és keserű.

- Ízetlen és keserű? A keserű az egy íz - kötekedtem.

- Az életem lenne keserű... és magányos - fordított maga felé, arcomról lefagyott a mosoly amint megláttam komoly arc kifejezését. - Te vagy a mindenem - suttogta.

Halványan elmosolyodtam és szorosan magamhoz öleltem, ő is ugyanígy tett mint én. Legszívesebben összeláncoltam volna a lábainkat, hogy örökre együtt maradhassunk. Beteges gondolataim ellenére sem tettem meg, helyette elmorzsoltam egy két könnycseppet Harry meztelen felsőtestébe fúrva az arcomat.

- Szeretem mikor mosolyogsz, szeretem az ölelésed, szeretem a suta lábaidat is, szeretem mikor megvigasztalsz, nem bírnék a csókjaid nélkül élni, szeretem a hangod, a szemeidet, az összes végtagodat, de amit a legjobban és örökre... a lelkedet - néztem smaragd szemeibe befejezve a mondatomat.

Mit is kívánhatna többet az ember? Mikor egy csoda szép tenger parton nyugodtan lehet azzal a személlyel aki a másik fele? Azt hiszem semmit, vagy talán mégis.... bárcsak ez az egész valóság lett volna. Mindig amikor felkelek szinte arcon csap a büdös igazság. Még sem tudok vele leállni, kínzom magam mikor felébredek, de mikor megkapom az az napi adag álmomat jól érzem magam. Olyan számomra mint a drog, nem tudom letenni, nem tudok Harry álmai nélkül meglenni. Szükségem van rá.

*

1 hét telt el a villám csapás óta, Niallt ma engedték haza. Nem nagyon látogattam meg az utóbbi napokban, azt akartam, hogy ülepedjenek nála le a dolgok. A kórházban rengeteg szellem van, én is nem egyel találkoztam. Nekem is furcsa volt, nemhogy szegény Niallnak.

Harry mellett szerettem volna lenni, féltem, hogy Mr Holman bántani fogja őt.

Úgy gondoltam ideje elmenni Niallhoz, biztos hiányolt már. Honnan tudom? Liam kétszer is itt járt, mikor Harry kiment a szobából, suttogva átadta nekem Niall üzenetét ami a következőből állt.: Niallnak szüksége van rád, a kórházi szellemek nem hagyják békén, beszélni akar veled!

De erre sem adtam be a derekam, főleg amiatt, hogy Liamnek elmondott mindent, másképpen nem jött volna ide sugdolózni bele a semmibe. Nem akartam egyelőre belerángatni Liamet, éppen elég volt, hogy Niall belecsöppent ebbe az egészbe, de ha már így alakult valamikor beszélek vele Niallon keresztül, azt hiszem megérdemli azok után amit kiállt értem, neki is ugyanúgy fájt, hogy meghaltam, ennyivel tartozom neki.

Mikor Harry elment Louis-val bevásárolni Niallnak, gondoltam ez a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy meglátogassam az én postásomat, azaz az Ír fiút.

Már az nagyon gyanús volt mikor az utcába fordultam mennyi szellem megy el mellettem, mert azelőtt Rose-on kívül egyet sem láttam azon a környéken. De mikor Niall háza elé értem, mintha egy zsibvásáron lettem volna. A különböző korosztályú szellemek az ajtó előtt sorakoztak, jobban mondva a sor vége volt az ajtón kívül. Felsiettem a zsibongó tömeg mellett egyenesen Niall szobájába, az ajtó előtt is álltak halott lelkek, de őket Rose nem engedte be, ő volt az ajtón álló.

- Na végre, hogy ideértél! - kiáltott mikor meglátott a lépcsőn felfelé jövet.

- Mi ez? - szegeztem neki a kérdést.

- Aminek látszik, a szellemek rászálltak Niallra, azt akarják, hogy segítsen nekik. Mindegyik beszélni akar a halandó család tagjával!

- És...és Niall hogy van? Mit csinál? Hol van?

- A takarója alatt, hangosan bömbölteti az I-phone-ján keresztül a zenét, nem akarja hallani a szellemek beszédét.

- Szegény, megnézem - vettem mély levegőt, és áthaladtam az ajtón.

Tejfel szőke tincsei kikandikáltak a takaró alól, paplan alatt lévő teste szaporán vette a levegőt. Nem lettem volna a helyében, nem elég, hogy belé csapott a villám, még szellemek is kísértik. Ez aztán a szívás.

- Niall, én vagyok az Roxy. Hallasz engem? - közeledtem felé, de nem reagált, ezért lefeküdtem mellé és arcomat benyomtam hozzá a takarón keresztül.

- A picsába! - ugrott egyet ahogy szemeimbe nézett. - Azt akarod, hogy szív infarktust kapjak? - tette mellkasára jobb kezét.

- Bocsáss meg...csak... csak nem hallottál.

- Most kell eljönni? Üzentem neked! Ezek a rohadt szellemek nem hagynak élni! Egyet szólítottam meg a kórházban véletlen, erre jött egy csapat! Most meg idegyűlt az egész város segítségre szoruló zombija!

Elhúztam a számat, nem tudtam mit mondani neki, azt hittem nem ekkora a baj, de amúgy is mit tehettem volna én, hogy eltűnjenek ezek a nem kívánt szellemek? Nagyjából semmit.

- Valamit kitalálunk - ültem fel az ágyon.

- Hangok vannak a fejemben! - mutatott a halántékához. - Itt zajonganak bent! Nem hagynak békén! - eltorzított hangon folytatta. - Mondd meg a kislányomnak, hogy ott a dugi pénz a szekrény alján felragasztva. Üsd meg helyettem a volt nejem pasiját, vagy tudod mit öld meg! Anyukámnak üzenem, hogy nem haragszom rá azért amit tett.

- Elhiszem, hogy kétségbe vagy esve, de a szellemeket is meglehet érteni, végre jött valaki aki postást játszhat közte és az élő rokona között.

- Akkor cseréljünk! - mondta dühösen.

- Bárcsak cserélhetnénk, te élsz! Ne kívánd ezt, a legrosszabb dolog az életben láthatatlannak lenni - hátat fordítottam neki és az ablakon kémleltem ki.

- Sajnálom - mondta halkan.

Hallottam közeledő lépteit, majd mellettem meredt tovább a világra. Csendben álltunk pár másodpercig mindaddig míg Rose kiabálását meg nem hallottuk.

- Mi tart ilyen sokáig? Ezek szétszednek!

- Mindjárt! - válaszoltam. - Más ötletem nincs, de talán beválhat - rántottam meg a vállaimat. - Tégy úgy mintha nem látnád és nem hallanád őket, egyszer csak megunják a zaklatást.

- És ha itt lesznek egész életemben? - nézett rám kétségbe esve.

- Dehogy lesznek, ha jól csinálod estére eltűnnek. De rájuk se nézz! Sőt haladj rajtuk keresztül, ne kerüld ki őket. Harryék hamarosan itt lesznek, akkor is próbálj természetesen viselkedni.

Bólintott, majd minden erejét összeszedve indult az ajtó felé. Amint megpillantották őt a szellemek, rázúdították szerencsétlenre az összes bajaikat. De ő mit sem törődve velük lesétált a nappaliba, nem egy lelken áthaladva. Fél óra múlva már fele annyi szellem sem volt a házban. Dühöngtek egy kicsit, az erősebbek fényképeket, apróbb tárgyakat löktek a földre, de szerencsére elfogadták, hogy Niall már nem látja őket. Mi is arról bizonygattunk mindenkit, hogy nincs már meg a képessége. Louis és Zayn két óra múlva estek be az ajtón, éppen akkor hagyta el az utolsó szellem is a házat. Niall megkönnyebbülten sóhajtott fel barátait meglátva. Végre élet lépett be a küszöbön.

- Annyira örülök nektek - szaladt eléjük.

- Még nekem is? - emelte fel egyik szemöldökét Harry.

- Neked is - boxolt egyet a kócos vállába.

- Látom visszatért a régi Niall - mosolygott.

- Ideje volt - vetette közbe Louis.

Niall sunyin pillantott át a válla fölött egyenesen ránk. De intettem a fejemmel, hogy ne csinálja. Jobb ha Liamen kívül másnak nem árulkodik. Végre szent a béke közötte és Harry között, nem akarom, hogy újra összekapjanak rajtam.

- Út közben elmentünk valakiért a vasútállomásra - mondta halkan Harry.

- Kiért? - kérdezte kíváncsian Niall.

- Egy gyerekkori barátom az, már nagyon régen nem beszéltünk, hallotta anyámtól Roxy halálát, egy kis időt velem tölt majd.

- Értem, és hol van?

- A kocsiban. Bejöhet?

- Persze, veletek is bejöhetett volna - rázta a fejét Niall hitetlenkedve, hogy barátaik kint hagyták szegény idegent egyedül a kocsiban.

Kíváncsian vártam ki is az az idegen, Harry nem nagyon mesélt a régi barátairól, nem tudtam kiről lehetett szó, de mikor beléptek az ajtón, minden világossá vált.

- Niall ő itt Jane, gyerekkori jó barátom.

- Nem mondtad, hogy ilyen csinos - nevetett Niall.

Pislogva néztem a jelenetet, egy magas, szőke hajú, kék szemű, csinos lány lépett elénk. Biztos voltam benne, hogy nem csak barátok voltak. Abban a pillanatban rettentő rémület járta át a testem. Féltem... rettentően féltem attól, hogy ez a Jane elveszi tőlem. Halálom óta először voltam féltékeny más nőre, harag és féltékenység egyvelege keringett bennem. Szemeim szinte szikrákat lövelltek ahogy nevetve mutatkozott be Niallnak, majd Harryhez fordult és átölelte a derekát. Niall lopva felém pillantott, de rögtön le is vette rólam a tekintetét.

- Jobb ha bemegyünk a konyhába - utasította az álldogálókat.

- Roxy minden rendben? - kérdezte mellettem Rose. Hangja arról árulkodott, hogy nem véletlenül kérdezett erre rá.

- Persze, minden rendben. Jól vagyok - sziszegtem dühösen.

Éreztem ahogy az energiám kis gömbbé gyűlik össze bennem, egy percre sem vettem le szemeimet a konyhába siető Jane-ről. Mikor Harryre mosolygott elszakadt a cérna... ami cseppet sem volt vastag. Niall gitárjai, és a mellette lévő hatalmas LCD tévé nagy csörömpöléssel értek földet. Harryék egyből a zaj forrása felé néztek, pislogva bámulták az összetört TV képernyőjét, és a darabokra tört gitár darabokat. Niall meresztett szemekkel szaladt felém, de nem tudott érdekelni, megállt előttem, de észbe kaphatott mert inkább a gitárjaihoz fordult. Kicsit sem volt bűntudatom abban a pillanatban. Eddig Holman volt az első számú veszély forrás, de ezek után átvette a helyét egy sokkal veszélyesebb és csinosabb személy... Jane.