18.Rész -A baleset-

 Sziasztok, már meg is hoztam nektek a 18.részt, bevallom erre a részre már hetek óta készülök... azóta tudtam, hogy ez benne lesz... remélem tetszik nektek... de a java majd a következő részben jön. Jó olvasást. :) 

ui: Rettentően hálás vagyok a 191 feliratkozómért. IMÁDLAK titeket. :)

"Nem értem, miért engedi meg Isten, hogy találkozzunk, ha aztán nem engedi, hogy együtt legyünk."

A legrosszabbkor jött a telefonhívás Harrytől, miért nem utána, hogy Mr Holmant kiiktattam? De így, hogy hisz bennem, talán még nagyobb veszélyben van mint eddig. Niallt lehagyva siettem Harryhez, nem tudtam megvárni amíg Niall kocsijával odaérünk, pillanatok alatt szerelmemnél termettem, idegesen álltam a ház előtt, nem mertem belépni. Féltem, hogy az egész átverés, de tudnom kellett, hogy jól van. Még jó, hogy halálom után nem halhatok meg még egyszer, mert abban a pillanatban mikor beléptem, biztos szörnyet haltam volna.

A nappaliban találtam Harryre és Jane-re. A szőke perszóna Harry felett volt, és éppen csókolóztak. Jane Harry hajába túrt szenvedélyesen, tudtam, hogy Harry nem önszántából csinálja azt amit... de akkor is fájt amit láttam. Jane kihasználta a helyzetet, kihasználta Harry részegségét.

- Ne csináld... Hagyj! - lökte el a kócos a lányt.

- Élvezted nem? Most már elfelejtheted azt a csajt! - hangja utasító volt.

Nem bírtam tovább magammal, nekifutásból Jane felé ugrottam, azt hittem simán áthatolok rajta, de helyette, az ütéstől elvesztette az egyensúlyát, és a földre rogyott, fejét az asztalba verte. Értetlenül néztem ahogy Harry a lány felé tornyosult, de részegsége miatt majdnem ráesett, pofozgatta, hogy ébredjen fel, de nem járt sikerrel, ahol beütötte a fejét Jane, a vér erősen szivárogni kezdett.

- I-Istenem, mi volt ez? - dadogta Harry, majd körül nézett a szobában, tekintete megakadt a tükrös szekrényen, hosszasan vizsgálta. A hátam mögé kaptam a tekintetem de nem láttam semmit. Harry felállt, imbolyogva közelítette meg a szekrényt, és megtámaszkodott a sarkában.

- Roxy, te vagy az? Tudtam, hogy itt vagy! - nézett egyenesen a szemeimbe a tükrön keresztül.

- Bocsáss meg! - szóltam halkan Jane-re nézve, de hangomat nem hallotta meg.

- Mit mondtál? Nem hallom! - tárta szét a kezeit. - Ez... - mutatott Jane felé. - Te voltál?

Bólintottam, mire szemeibe könnyek gyűltek, tudtam, hogy csalódást okoztam neki, bármennyire utáltam Jane-t, nem szabadott volna ezt tennem vele, ki tudja milyen súlyos sérülést okoztam neki, csak azért mert féltékeny voltam rá.

- Nem kellett volna - suttogta és vissza botorkált a mozdulatlanul fekvő lányhoz.

Nagyon szégyelltem magam, igaza volt, kordában kellett volna magam tartani. Végre látott, én meg elrontottam mindent. El kellett tűnnöm onnan, annyira fájt, hogy szenvedni látom, lehet megöltem az egyik barátját. Gonosz vagyok, szívtelen.

- Megígérem, elmegyek, nem okozok több csalódást neked - szóltam, mielőtt elhagytam volna a házat.

Sétálni kezdtem, nem tudtam hova, csak el Harrytől, ezek után biztos nem akar majd velem beszélni, amit megértek.

Fejem felett szigorú eső felhők gyűltek, percek múlva lelkem fájdalma esőcseppek formájában siratta a múltat. Kétségbe esett voltam, nem tudtam mihez kezdhetnék ezután. Önsajnálatomból hatalmas fékcsikorgás és ütközés hangja zökkentett ki, a mellettem lévő főúton két autó ütközött össze.

Egyből felismertem Harry fekete terepjáróját és egy másik ismerős autót is, annak utasa négykézláb szállt ki az összetört járműből. Niall volt az.

Amint a szőke fiú kivánszorgott az autójából, elájult. Tekintetem a fekete totálkárosra tört autóra siklott, Harry kocsijára. Azonnal odasiettem. Mozdulatlan teste a szélvédőre tapadt, nem volt bekötve. Jane az anyósülésen ült, szintén ájultan. Őt az öv megfogta. Harry fejéből dőlt a vér, egyik keze kicsavarodva feküdt alatta.

- Istenem - suttogtam.

Ismét magamat éreztem bűnösnek, ha nem tolakodok az életükbe, ez mind nem történt volna meg. Összetörten roskadtam a két autó roncsai elé. A legrosszabb az volt, hogy nem tudtam segíteni nekik. Közben az emberek is odagyűltek és a mentőt hívták, imádkoztam értük, hogy túl éljék. Másodpercek múlva Niall reagált az őt vizsgáló emberre, aki talán nem volt orvos, de értette a dolgát.

- Niall! Niall! Én tehetek róla! Bocsáss meg! - odafutottam elé, de szegény annyira össze volt zavarodva, hogy nem törődött velem.

Abban a pillanatban, megéreztem azt a bűzt amit korábban is, tudtam, hogy Mr Holman az. A tömegben megpillantottam őt, ahogy vigyorogva nézi a majdnem síró Niall-t, mikor észrevette barátja testét a szélvédőn.

- Te tetted? - ordítottam, közben felé futottam.

Öklömet megfeszítettem és neki futásból rátámadtam, de ő egy szempillantás alatt kámforrá vált.

- Én voltam - nevetett a hátam mögött.

- Miért? - néztem rá könnyes szemekkel. - Miért kell megkeserítened az életemet?!

- Addig nem nyugszom amíg az enyém nem lesz a lelked - suttogta a fülembe.

- Engem akarsz?

- Azt akarom, hogy velem légy a pokolban. Add el nekem a lelked és ezek - mutatott Harryékre. - Élhetnek boldogan.

Szemeimet megtöröltem, hogy jobban megnézhessem magamnak Holmant. Ugyanolyan ocsmány és visszataszító volt mint azelőtt. Bűze elviselhetetlen volt. Gondolkodtam mi lenne a helyes döntés. De  szinte egyből tudtam, hogy muszáj neki adnom a lelkem. Ha tényleg élhetnek boldogan, akkor megéri. Én nem számítok, csak ők.

- Ígérd meg, hogy nem halnak meg! - mondtam dühösen, közben torkomban erősen gyűlt valami, egyik porcikám sem kívánta, hogy vele legyek egy örökké valóságig a pokolban.

- Nem ígérek én semmit, de ha nekem adod a lelked, még egy darabig velük lehetsz, aztán egy szép napon, mikor nem számítasz rá, érted jövök.

- Mennyi időm van?

- Hmm, legyen 1 év. Megfelel? De aztán, csak az enyém leszel.

Nagy levegőt vettem és kimondtam az egész lényemet szétfeszítő szavakat, tudtam, hogy nem helyes, de miattuk meg kellett tennem. Szeretem őket.

- Tiéd a lelkem - Holman arca fülig érő vigyorral jelezte mennyire elégedett magával.

- Akkor 1 év múlva jövök - suttogta kéjesen a fülembe, majd eltűnt.

Talán ismét rossz döntést hoztam, de ha ezzel megvédhetem őket, akkor vállalnom kellett ezt. Más mód már nincs arra, hogy kiiktassam Holmant, ha el is mennék a mennyekbe, mi a garancia arra, hogy békén hagyná őket? Talán csak azért is bántaná őket, így legalább adok neki cserébe valamit, talán tényleg igazat mondott és békén hagyja őket, a lelkemért cserébe.

A mentősök éppen akkor érkeztek meg a tűzoltókkal együtt. Niall-t felültették az egyik hordágyra és vizsgálni kezdték, de Jane-t és Harry-t ki kellett vágni az autóból. Csak néztem ahogy a fém vágóval közelítettek a roncs felé, mikor hozzáért az anyaghoz, az óriási zajjal jelezte, hogy hasít a kemény fémben. Percek múlva Harry-t és Jane-t is kiszedték az autóból, Mind kettőjükre nyakmerevítőt tettek, fejeiket még a helyszínen bekötötték. Jane közben magához tért, de bizonytalanul hadovált össze-vissza. De Harry még a mentő autóban sem tért magához, infúzióra kötötték és lélegeztető gépre. Tudtam, ha lélegeztető gépre van kapcsolva az nagyon nem jelent jót, ráadásul a kórház felé vezető úton a gépe hangos sípolásba kezdett.

- A defibrillátort azonnal! - kiáltott a mentőorvos.

- Harry ne! - suttogtam kezeiért nyúlva.

Meglepetten tudatosult bennem, hogy éreztem a kezét. Harry felült és rám nézett. Kilépett a testéből, lelke ült előttem, élettelen testére éppen akkor helyezték az újraélesztő készüléket.

- Hol vagyok? - kérdezte rám meredve.

Sajnálkozva tekintettem az alatta lévő testre, ő is rámeredt és csak nézte ahogy próbálják újraéleszteni.

- Sajnálom Harry - nem mertem a szemeibe nézni, csak a padlót kémleltem.

- Ne sajnáld - emelte fel az államat. - Együtt lehetünk, csak te és én. Ezt akartuk nem? Örökké egymás mellett lenni.

- De mi lesz a családoddal? A rajongókkal? - néztem zöld szemeibe.

- Nem tudom, de nekem most csak te számítasz. Hiányoztál - megragadta a kezeimet és magához húzott. Olyan valóságosnak hatott ahogy szorított. Erre vártam már hónapok óta, de mégis egy érzés nem hagyott nyugodni, neki nem szabadott volna még meghalnia.

- Szeretlek - suttogtam a fülébe.

- Én is Roxy, én is.

- Utoljára ütjük ki! - utasította az orvos az ápolókat.

Tekintetünk Harry testére tévedt vissza, az orvos összedörzsölte a defibrillátor lapjait, és egy utolsó kiütésre érintette a mellkasához. Abban a pillanatban ahogy hozzáért, Harry lelke eltűnt, a gép ismét jelezte a szívdobogását. Mellkasa megemelkedett és egyedül vette a levegőt.

- Visszahoztuk srácok! - mosolygott megkönnyebbülten az egyik ápoló.

Az élet játszik velem, egy pillanatra megadta nekem a reményt, hogy Harry velem lehet újra, erre elvette tőlem. Tudom, hogy nem kellene ezért szomorúnak lennem, mert Harry élhet, úgy ahogy azelőtt kívántam, de mégis a gondolat, hogy velem lehetett volna a másvilágon, boldoggá tett volna. Csak ő és én... ahogy mondta.