Újabb keserves reggel jött el,
újra kezdődik az a borzalom amit nap mint nap átélek. Már nincs
velem Mona, hogy egymást támogassuk. Akárhányszor rágondolok a
szívem szakad meg, de még mindig erős vagyok és nem adom fel.
*
A reggelinél egyedül ültem, nem mert mellém ülni
senki, félnek Marktól és a bandájától. Annyi szerencsém volt,
hogy Markot eltiltották tőlem, nem akartak egy újabb halál
esetet. Az elmúlt egy évben 4 gyerek lett öngyilkos, és elég
nehéz lett volna kimagyarázniuk még egyet. Az itteni
felügyelő-tanárok ránk sem bagóznak. Egyáltalán nem érdekli
őket mi folyik körülöttük. Ha valaki mégis megmert szólalni,
vagy kritizálni merte valamelyik kollégáját, az másnap már a
kapun kívül volt. Az árvaház nővére sem a tisztességéről
híres. Állítólag egy kutató laborban volt asszisztens, kirúgták
onnan mert illegálisan kísérletezett állatokon. És itt az
árvaházban sem hagyta abba ezeket a „kutatásokat”,
előszeretettel gyógyszerezett be kisebb gyerekeket. A nagyobbak már
ellenállóbbak voltak vele szemben, ezért használta ki a 4-5
évesek bizalmát, édességgel csábította a kísérletezésre
használt betegszobába. Ráadásul utálja a gyerekeket, nem is
értem hogy vehették fel ide, vagy talán mégis; Mr Holman az
igazgató direkt olyan embereket vesz fel aki nem bírja a kölyköket.
Egy olyan ember aki mindennap megver egy árvát, csak rossz ember
lehet. Annyiszor megfogadtam, hogy megölöm, de szerencsére mindig
le tudtam magam állítani. Nem éri meg, egy ilyen ember miatt nem
fogok a börtönben megrohadni. Amióta Mona meghalt békén hagyott
engem, talán egy csepp jóindulat is szorult belé, de amint
berontott a szobámba ez a gondolat el is hagyta a fejem.
– Szervusz Roxy, rég láttalak! – hangja akár
egy fékező vonaté. Bántotta a fülem minden egyes betű amit
kimondott. Nem szóltam hozzá, úgy is tudtam miért jött. Hiába
ellenkeztem, hiába jött a segély kiáltás ajkaim közül, soha
nem kaptam senkitől sem segítséget. Felhúzott térdekkel
kuporodtam az ágyamra, nem akartam újra átélni azt a borzalmat
ami ezek után jött. Szemeim megteltek könnyekkel. Lehunytam
szemeimet, hogy bent tartsam a sós könnyeket, de az égette, csípte
barna íriszem. Mire újból kinyitottam a szemeim Mr Holman az ágyam
előtt állt, és vetkőzött. Lehunytam szemeimet és Mona jutott az
eszembe, ha ez az ember nincs, talán még mindig élne. Szívem
megtelt keserűséggel és gyűlölettel. Az undor mellett rettentően
dühös voltam erre a perverz emberre. Éreztem ahogy minden izmom
megfeszül, ujjaimat ökölbe szorítottam. Úgy vártam az
érintését. Nem engedtem neki, ahogy az elmúlt 2 alkalommal sem,
de ő volt az erősebb, minél jobban küzdöttem annál jobban fájt
minden egyes mozdulata. Megfogta az egyik karom és felhúzott
magához. Ebben a pillanatban kitört belőlem minden keserűség
amit az elmúlt években magamba fojtottam. Öklömmel egy erős
ütést mértem arcába. Ott rúgtam ahol értem, kezeim nem álltak
le, ütöttem és ütöttem, nem hagytam abba, mivel váratlanul érte
a kitörésem az első rúgástól amit a hasába kapott a földre
esett. Sírva ütöttem nem tudtam leállni, minden fájdalmam benne
volt az ütésekben. A hangzavarra két tanár rohant be a szobámba,
de akkor sem hagytam abba, torkát megragadtam, nem engedtem el.
Ketten sem tudtak leszedni róla. Az igazgató már elveszítette az
eszméletét. Ami ekkor a fejemben kavargott még soha nem jött elő.
Csak az keringett bennem hogy meg kell ölnöm, most van itt az
alkalom. Hirtelen egy szúrást éreztem a nyakamban. Pillanatok
alatt alább hagyott kezeim szorítása és elsötétült minden.
Egy parkban voltam, a nap sugarai csiklandozták
bőrömet. Feküdtem a zöld pázsiton. Mélyen beszippantottam a
levegő édes illatát. Egy hangra lettem figyelmes, de még nem
nyitottam ki szemeimet, a hang egyre közelebbről hallatszott. "
Kislányom " Már mellettem volt a hang kiadója, de a
szemem nem akart kinyílni, már fájt az erőlködéstől, újra
kimondta a szót, de még mindig semmi. Érintése áramütésként
ért. Megsimogatta a fejem és azt mondta minden rendben lesz.
Megnyugodtam. Percekig feküdtem még némán csukott szemmel, de
éreztem, hogy az a valaki még ott van mellettem, semmitől nem
féltem, úgy éreztem senki nem árthat nekem ezután. Felriadtam,
kezeim lekötözve, amint észbe kaptam újra elfogott a zokogás.
Álmodtam és ami a legrosszabb újra a beteg
szobában voltam. Az ablakon besütött a nap, bárcsak olyan szabad
lehetnék akár egy madár. Nagyon bántam már, nem egyáltalán nem
azért mert Mr Holmant bántottam, hanem azért mert kitudja, hogy
miként fognak most megkínozni. Körbenéztem a fehérre lefestett
falakon, néhol repedezett is a vakolat. Undorodtam ettől a helytől,
és mindenkitől aki egyszer is bántott. Ezek az emberek
megkeserítették az életemet. Nem tudom mennyi lehetett az idő, de
mivel esteledni kezdett úgy 8-ra tippeltem. Már órák óta
magamhoz tértem, de senki még csak be sem jött megnézni. A
gyomrom is korgással jelezte, hogy ennem kéne valamit.
– Valaki?! Éhes vagyok! – kiáltottam hátha
valaki hallja. Egy perc múlva megláttam a nővért, arca gúnyos
mosolyra húzódott és mellém lépett.
– Azt gondolod, hogy kapsz enni azok után amit Mr Holman-nal tettél? Egy rohadt ribanc vagy! De ne aggódj meg fogod
még kapni azt amit az igazgatóval tettél. Holnap reggel
meglátogat, most kipiheni a kirohanásodat! – vetett rám egy
megvető pillantást és kisétált hájas hátsójával a szobából.
Csuklómat teljesen elszorította a kötél, mély sebet ejtve
bőrömön. Égett fájt minden egyes mozdulat. Bámultam a
mennyezetet és újra Mona jutott eszembe. Egy könnycsepp hagyta el
szemeimet. Lehet, hogy én is olyan boldog lehetnék mint Ő ha
megtenném. Alig van már erőm elviselni ami itt folyik körülöttem.
Amint kigondoltam ezt a hülyeséget egyből szidtam magam. Meg
tudom csinálni! 2 hónap sincs a születésnapomig és szabad
leszek. – gondoltam. Álmomban Monával játszottunk 6 évesek
lehettünk. Annyira jó volt látni újból mosolyát, akkor még
olyan boldogok voltunk. A ruhám a játék alatt piszkos lett, sírni
kezdtem, Ő odajött és átölelt.
– Nem lesz semmi baj, én mindig itt leszek
melletted. Senki nem bánthat. Bírd ki! – Nem értettem miért
mond ilyeneket egy piszkos ruha miatt, de mikor reggel felkeltem
megértettem. Üzent nekem odafentről, lát engem. Mellettem van.
Kezeim még mindig megkötözve feküdtek
mellettem, de nem érdekelt, boldog voltam, hogy egy kicsit Monával
lehettem, még ha csak álmomban akkor is. Arcomról a mosoly egyből
lefagyott mikor megláttam Mr Holmant az ajtóban. Szeme alatt nagy
duzzanat árulkodott, hogy valaki elverte. Felvette szokásos gúnyos
mosolyát majd megszólalt.
– Azt hitted megmenekülsz előlem kicsi Roxy?
Kevés vagy te ahhoz, hogy eltegyél láb alól! – nevetett fel.
– Mit akar tőlem? – szóltam remegő hangon,
nem tudtam védekezni ki voltam neki szolgáltatva.
Levakarhatatlan
vigyorral közeledett felém, nadrágja övét kicsatolta, majd
cipzárját is lehúzta. Szája sarkából megnyalta ajkait, undorító
volt. Teljes erőmből ficánkolni kezdtem, de hasztalan volt, a
kötél szálai még jobban belevágtak a húsomba. Odalépett
hozzám, lerántotta rólam a takarót, és érzéketlenül végig
mért.
– Takarodjon ki, hagyjon békén! – ordítottam
mikor végig simogatta a lábaimat.
– Ne kiabálj! Úgy sem segíthet senki! –
Ráköptem ami még jobban dühbe hozta. Letépte rólam feslett
pizsamámat és bugyimat, majd levette a saját nadrágját is.
Üvöltve sírtam, nem akartam, hogy újból megerőszakoljon. Rám
vetette magát, vékonyka lábaimat szétvetette és erőteljesen
belém hatolt. Újra a plafont kezdtem el bámulni, minden egyes
lökés maga volt a pokol. A fájdalom semmi volt ahhoz képest amit
a lelkemben éreztem, megalázottnak éreztem magam. Már nem
ordítottam, felesleges lett volna, senki nem segített eddig sem. Mr
Halmon lihegése betöltötte a szobát, nyakamat kezdte el
csókolgatni. Lehelete megcsapta orromat, igénytelen volt és büdös.
Ebben a pár percben eldöntöttem, hogy én is Mona után megyek,
nem bírom tovább. Nem tudok több napot itt eltölteni, így nem.
Kielégülten mászott le rólam, az, aki elvette az ártatlanságomat
már harmadjára, alig láttam a könnyeimtől, de még így is
kivehető volt hogy vigyorgott.
– Remélem megrohadsz a pokolban! – kiáltottam utána, mikor elhagyta a szobát. Ez lenne a sorsom? Egy báb vagyok akit csak úgy kihasználhatnak? Miért születtem meg? Én nem így akarok élni! – Mona azt mondtad. hogy megvédesz? Hol vagy most? – ordítottam könnyeimmel küszködve.
Határozottan fejlődsz. Szeretem az ilyen drámai történeteket, és ez most egészen magával ragadott. Csak így tovább! Puszi: Vanília.
VálaszTörlésKöszönöm :) És igyekeztem
VálaszTörlésNekem nagyon tetszik :))
VálaszTörlésSzupiiiiii lett siess a kövivel:DD
Köszi :) És úgy terveztem minden hétvégén lesz, de lehet hogy szerda körül felrakok egy részt :)
TörlésImádom, szegény Roxy min ment keresztül eddig és , hogy meghalt Mona :(
VálaszTörlésKöszi :)
TörlésSzia új olvasó vagyok és nagyon jól írsz. Folytasd! Nagyon utálom ezt a Mr.Halmon uraságot nem fogom kedvelni.
TörlésPuszi.: Edii